Assisi Szent Ferenc
1182-ben nagy öröm töltötte be Assisiben Pietro di Bernardone posztókereskedő házát: megszületett a család trónörököse. Az édesapa éppen Dél-Franciaországban járt áruvásárlás ügyében. Az édesanyja. mélyen vallásos asszony János névre kereszteltette. Amikor aztán hazaérkezett körútjáról a ház ura, azonnal tiltakozott a János név ellen. Neki nem jámbor apostoli névrokonság kellett, hanem a sokszor megbámult Dél-Franciaország szép emlékeire figyelmeztető becenév, mondjuk: Kis-franciácska: Francesco. A kisfiú vidám, játékos, eleven eszű, életvidám kereskedőt ígért. Kellemes hangja, zenei érzéke kora ifjúságának vezetőjévé tette. Már férfivá érve a tavaszi torzsalkodások részesévé lett. Már az Ószövetségben is több helyen olvashatjuk, hogy a tavaszi időt csak úgy jellemzik: „amikor a királyok háborúba szoktak vonulni”; ezt a XIII. századi városállamok is szívesen megtették. Az egyszerű származású legények ilyen összecsapásokban tudtak feltűnni a legkönnyebben. Francesco sem hagyta ki e lehetőséget. Megsebesült, lábadozott, meggyógyult. Aztán újabb seregben szeretett volna kitűnni. Spoletoban aztán érdekes álma volt: hatalmas lovagteremben találta magát. Kedvtelve mustrálgatta a sok csillogó kardot, vértet. Egyszer csak hangot hallott: „Francesco! Ki tud neked többet adni: az Úr, vagy a szolga?” Válasza: „Az Úr!” „Akkor miért szolgálsz a szolgának?” Az ifjú megértette a figyelmeztetést, visszafordult, hazament. Ha nem eddigi vágyaim emelnek fel, akkor mit tegyek? Találkozott egy bélpoklossal. Futni szeretett volna előle. Undorodott tőle, és fél is nagyon, hogy elkapja a betegséget. Belső hang biztatta: Ne félj! Erre odament hozzá, megölelte. Majd fél évet töltött a bélpoklosok telepén. Ápolta őket. Hazatérte után munkába állt apja üzletében. Egyszer azonban nincstelen koldusnak új ruha-anyagot adott ingyen. Apja felbőszült eme tettén és a püspök elé cipelte fiát. Majd, mint javíthatatlant, kitagadta családjából és örökségéből. Francesco erre levetette minden ruháját, amit az apjától kapott, és azt mondta: „Eddig Pietro di Bernardone-t mondtam apámnak, mától kezdve pedig csak egy Atyám van, a Mennyei. Később diakónussá szenteltette magát, hogy mint az egyházi rend tagja hirdethesse Jézus evangéliumát. Megalapította a Kisebb Testvérek Rendjét maga mellé, a Szegény Úrnők rendjét Szent Klára mellé, majd a házasságban otthon, családi körben élők számára a Ferences Harmadik Rendet. Rengeteget böjtölt: Évente négyszer negyven napot. Verna hegyén Jézus sebeiből kitörő fénnyel átadta neki öt szent sebhelyét is. Negyvennégy évesen halálos betegen vitték vissza testvérei Assisibe, hogy megáldja a „Szentek városát”, és elinduljon lelke az ég felé. Megnyílt kapuval várta a menny, hogy angyalok és szentek között vonulva eljusson a Szentháromság tónusáig, és ott hallja meg boldogan hívásukat: „Maradj velünk örökké!”
1182-ben nagy öröm töltötte be Assisiben Pietro di Bernardone posztókereskedő házát: megszületett a család trónörököse. Az édesapa éppen Dél-Franciaországban járt áruvásárlás ügyében. Az édesanyja. mélyen vallásos asszony János névre kereszteltette. Amikor aztán hazaérkezett körútjáról a ház ura, azonnal tiltakozott a János név ellen. Neki nem jámbor apostoli névrokonság kellett, hanem a sokszor megbámult Dél-Franciaország szép emlékeire figyelmeztető becenév, mondjuk: Kis-franciácska: Francesco. A kisfiú vidám, játékos, eleven eszű, életvidám kereskedőt ígért. Kellemes hangja, zenei érzéke kora ifjúságának vezetőjévé tette. Már férfivá érve a tavaszi torzsalkodások részesévé lett. Már az Ószövetségben is több helyen olvashatjuk, hogy a tavaszi időt csak úgy jellemzik: „amikor a királyok háborúba szoktak vonulni”; ezt a XIII. századi városállamok is szívesen megtették. Az egyszerű származású legények ilyen összecsapásokban tudtak feltűnni a legkönnyebben. Francesco sem hagyta ki e lehetőséget. Megsebesült, lábadozott, meggyógyult. Aztán újabb seregben szeretett volna kitűnni. Spoletoban aztán érdekes álma volt: hatalmas lovagteremben találta magát. Kedvtelve mustrálgatta a sok csillogó kardot, vértet. Egyszer csak hangot hallott: „Francesco! Ki tud neked többet adni: az Úr, vagy a szolga?” Válasza: „Az Úr!” „Akkor miért szolgálsz a szolgának?” Az ifjú megértette a figyelmeztetést, visszafordult, hazament. Ha nem eddigi vágyaim emelnek fel, akkor mit tegyek? Találkozott egy bélpoklossal. Futni szeretett volna előle. Undorodott tőle, és fél is nagyon, hogy elkapja a betegséget. Belső hang biztatta: Ne félj! Erre odament hozzá, megölelte. Majd fél évet töltött a bélpoklosok telepén. Ápolta őket. Hazatérte után munkába állt apja üzletében. Egyszer azonban nincstelen koldusnak új ruha-anyagot adott ingyen. Apja felbőszült eme tettén és a püspök elé cipelte fiát. Majd, mint javíthatatlant, kitagadta családjából és örökségéből. Francesco erre levetette minden ruháját, amit az apjától kapott, és azt mondta: „Eddig Pietro di Bernardone-t mondtam apámnak, mától kezdve pedig csak egy Atyám van, a Mennyei. Később diakónussá szenteltette magát, hogy mint az egyházi rend tagja hirdethesse Jézus evangéliumát. Megalapította a Kisebb Testvérek Rendjét maga mellé, a Szegény Úrnők rendjét Szent Klára mellé, majd a házasságban otthon, családi körben élők számára a Ferences Harmadik Rendet. Rengeteget böjtölt: Évente négyszer negyven napot. Verna hegyén Jézus sebeiből kitörő fénnyel átadta neki öt szent sebhelyét is. Negyvennégy évesen halálos betegen vitték vissza testvérei Assisibe, hogy megáldja a „Szentek városát”, és elinduljon lelke az ég felé. Megnyílt kapuval várta a menny, hogy angyalok és szentek között vonulva eljusson a Szentháromság tónusáig, és ott hallja meg boldogan hívásukat: „Maradj velünk örökké!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése