A kegyelem
Pál apostolt nemcsak irányította a kegyelem, hanem alakított is rajta, a létét szinte mássá tette, mint korábban volt. Így írhatja magáról egy későbbi tudatos számvetésnél: „De Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, és nekem juttatott kegyelme nem volt hiábavaló. Sőt valamennyiüknél többet munkálkodtam, bár nem én, hanem Isten kegyelme velem együtt”(1 Kor 15,10)
A cselekvés mindig a természetet követi. Az emberi természet testből és lélekből áll, de amint korábban utaltunk már rá, Isten ezt a természetet az indításnál nemcsak előre jól felkészítette a személy jövőbeni cselekvéseire, hanem a természetes síkot meghaladó tettekhez eleve elkészítette a természetfeletti eszközöket, a kegyelmeket is. „Mivel Isten irgalmából ilyen szolgálatunk van, nem veszítjük el a bátorságunkat”. (2Kor 4,1) „Annak a kegyelemnek erejéből tettem ezt, amit Isten adott nekem, hogy Krisztus Jézus szolgája legyek a pogányok között, és Isten evangéliumának szent szolgálatát végezzem, s így a pogányok kedves, és a Szentlélek által megszentelt áldozattá legyenek”. (Róm 15,15-16) Isten kegyelme mindig elég az általa megtervezett tennivalóhoz. Még akkor is így áll a dolog, amikor a cselekvő ember önmagában élesen tapasztalja emberi elégtelenségét: „Tövist kaptam testembe, a sátán angyalát, hogy arcul verjen. Háromszor kértem emiatt az Urat, hogy távozzék az tőlem, de ő azt mondta nekem: Elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben lesz teljessé” (2Kor 12,7-9) A természetfeletti életre a kegyelem által újjá kell születnünk: „Jézus azt felelte neki: Bizony, bizony mondom neked: ha valaki újra nem születik, nem láthatja meg Isten országát. Nikodémus megkérdezte: Hogyan születhet meg az ember, ha már vén? Csak nem mehet be anyja méhébe, hogy megszülessék? Jézus azt válaszolta: Bizony, bizony mondom neked: ha valaki nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be Isten országába.” (Jn 3,3-5) „Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét csak féljetek, hanem a gyermekké fogadás lelkét, amelyben azt kiáltjuk: Abba, Atyánk! Maga a Lélek tesz lelkünkkel együtt tanúságot, hogy Isten fiai vagyunk. Ha pedig fiai, akkor örökösök is: Isten örökösei, Krisztusnak pedig társörökösei, mert vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk”. (Róm 8,14-17) A Szentlélek működése új rendbe emel bennünket. Az apostol ezt a jogi kategóriákhoz szokott emberi értelem számára így igyekszik érzékeltetni: a keresztény új síkra kapott meghívást Krisztus kegyelme által (vö. Gal 1,6), általa megszilárdult a kegyelemben: „Őáltala megnyílt számunkra az út a hit által a kegyelemhez, amelyben kitartunk, és dicsekszünk Isten dicsőségének reménysége alapján. Sőt dicsekszünk még a szorongatásokban is”. (Róm 5,2-3) Ezért „a bűn nem fog uralkodni rajtatok, hisz nem vagytok már a törvény alatt, hanem a kegyelem alatt.” (Róm 6,14) Nem csak jogi kategóriával érzékeltethető a kegyelmi élet: „Akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusra, az ő halálára keresztelkedtünk meg. Eltemettek tehát vele együtt a halálba a keresztség által, hogy amint az Atya dicsőssége feltámasztotta Krisztust a halottaiból, éppúgy mi is új életet éljünk” (Róm 6,3-5) Ezt tanítja Szent János is: „Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged, ahogy hatalommal ruháztad fel őt minden test fölött, hogy mindenkinek, akit neki adtál, örök életet adjon”. (Jn 17,11-2) A kegyelem tehát Isten természetfölötti ajándéka. Szükség van rá, mert Isten a saját életében is részeltetni akar minket. Gyönyörű ugyan ez a világ, benne legszebb az ember maga, de a „másvilág”-nak ez csak halvány képe. Köszönjük meg Urunknak, hogy ebben a teremtetlen tündöklésben is részesíteni akar minket: „Szeretteim, most Isten fiai vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van. Mindaz, aki ezzel a reménységgel van iránta, megszenteli magát, ahogy ő is szent"(1Jn 3,2-3)
Pál apostolt nemcsak irányította a kegyelem, hanem alakított is rajta, a létét szinte mássá tette, mint korábban volt. Így írhatja magáról egy későbbi tudatos számvetésnél: „De Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, és nekem juttatott kegyelme nem volt hiábavaló. Sőt valamennyiüknél többet munkálkodtam, bár nem én, hanem Isten kegyelme velem együtt”(1 Kor 15,10)
A cselekvés mindig a természetet követi. Az emberi természet testből és lélekből áll, de amint korábban utaltunk már rá, Isten ezt a természetet az indításnál nemcsak előre jól felkészítette a személy jövőbeni cselekvéseire, hanem a természetes síkot meghaladó tettekhez eleve elkészítette a természetfeletti eszközöket, a kegyelmeket is. „Mivel Isten irgalmából ilyen szolgálatunk van, nem veszítjük el a bátorságunkat”. (2Kor 4,1) „Annak a kegyelemnek erejéből tettem ezt, amit Isten adott nekem, hogy Krisztus Jézus szolgája legyek a pogányok között, és Isten evangéliumának szent szolgálatát végezzem, s így a pogányok kedves, és a Szentlélek által megszentelt áldozattá legyenek”. (Róm 15,15-16) Isten kegyelme mindig elég az általa megtervezett tennivalóhoz. Még akkor is így áll a dolog, amikor a cselekvő ember önmagában élesen tapasztalja emberi elégtelenségét: „Tövist kaptam testembe, a sátán angyalát, hogy arcul verjen. Háromszor kértem emiatt az Urat, hogy távozzék az tőlem, de ő azt mondta nekem: Elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben lesz teljessé” (2Kor 12,7-9) A természetfeletti életre a kegyelem által újjá kell születnünk: „Jézus azt felelte neki: Bizony, bizony mondom neked: ha valaki újra nem születik, nem láthatja meg Isten országát. Nikodémus megkérdezte: Hogyan születhet meg az ember, ha már vén? Csak nem mehet be anyja méhébe, hogy megszülessék? Jézus azt válaszolta: Bizony, bizony mondom neked: ha valaki nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be Isten országába.” (Jn 3,3-5) „Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét csak féljetek, hanem a gyermekké fogadás lelkét, amelyben azt kiáltjuk: Abba, Atyánk! Maga a Lélek tesz lelkünkkel együtt tanúságot, hogy Isten fiai vagyunk. Ha pedig fiai, akkor örökösök is: Isten örökösei, Krisztusnak pedig társörökösei, mert vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk”. (Róm 8,14-17) A Szentlélek működése új rendbe emel bennünket. Az apostol ezt a jogi kategóriákhoz szokott emberi értelem számára így igyekszik érzékeltetni: a keresztény új síkra kapott meghívást Krisztus kegyelme által (vö. Gal 1,6), általa megszilárdult a kegyelemben: „Őáltala megnyílt számunkra az út a hit által a kegyelemhez, amelyben kitartunk, és dicsekszünk Isten dicsőségének reménysége alapján. Sőt dicsekszünk még a szorongatásokban is”. (Róm 5,2-3) Ezért „a bűn nem fog uralkodni rajtatok, hisz nem vagytok már a törvény alatt, hanem a kegyelem alatt.” (Róm 6,14) Nem csak jogi kategóriával érzékeltethető a kegyelmi élet: „Akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusra, az ő halálára keresztelkedtünk meg. Eltemettek tehát vele együtt a halálba a keresztség által, hogy amint az Atya dicsőssége feltámasztotta Krisztust a halottaiból, éppúgy mi is új életet éljünk” (Róm 6,3-5) Ezt tanítja Szent János is: „Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged, ahogy hatalommal ruháztad fel őt minden test fölött, hogy mindenkinek, akit neki adtál, örök életet adjon”. (Jn 17,11-2) A kegyelem tehát Isten természetfölötti ajándéka. Szükség van rá, mert Isten a saját életében is részeltetni akar minket. Gyönyörű ugyan ez a világ, benne legszebb az ember maga, de a „másvilág”-nak ez csak halvány képe. Köszönjük meg Urunknak, hogy ebben a teremtetlen tündöklésben is részesíteni akar minket: „Szeretteim, most Isten fiai vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van. Mindaz, aki ezzel a reménységgel van iránta, megszenteli magát, ahogy ő is szent"(1Jn 3,2-3)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése