Nagyböjt 4 hete csütörtök
Kiv 32, 7-14; Jn 5, 31-47
„Ha én tanúskodom magamról, tanúságom nem érvényes”
Az előző gondolatok Jézusnak ellenségeivel folytatott vitájában a körül a kérdés körül csoportosultak, hogy Jézus a szombaton végzett gyógyítása után az Istent Atyjának nevezte. Erre felbőszültek az ellenfelek. Mivel Jézus ezt a tényt kézzelfoghatóan nem tudta megmutatni, bizonyítani, hogy Ő a Második Isteni Személy, a Fiúisten, tehát az Isten az Ő Atyja, próbálta okfejtéssel közelebb hozni az igazságot. Ezt az igazságot csak Ő ismerte igazán, hiszen isteni születése a világ teremtése előtt, öröktől fogva történik. Akkor még külső tanú nem is létezhetett. Belső tanú sem volt emberi számítás szerint, hiszen a szentháromsági származások logikailag ilyen sorrendben történtek: először származott az isteni értelmi működés során az abszolút tökéletes önismeret, amivel az Atya önmagát kimerítően megismeri. Az Atya ki is mondja ezt az önismeretet: ez a kimondott Szó, Ige, Logos, Verbum. Ezt a származást joggal nevezzük születésnek, mert élő származott élőtől a származtató személy természetére. Az új isteni személy azonnal megkapja Atyjától az isteni lényeget, azaz természetet, az isteni végtelen értelmet és akaratot. Logikailag ezután egyetlen leheléssel származtatják ketten a harmadik isteni Személyt, a Szentlelket. Ezek a származások nem időben történnek, hiszen Isten időn kívül létezik, különben pedig a teremtéssel egy időben indul majd az idő, a mozgással együtt indul a mozgás mértéke, amit egyszerűség kedvéért időnek szoktunk mondani. Az elmondottakból következik Jézus következő gondolata: „Ha én tanúskodom magamról, tanúságom nem érvényes. Más az, aki tanúskodik énrólam, és tudom, hogy igaz az a tanúság, amelyet rólam tesz” (Jn 5,31-32) a tanúskodáshoz feltétlenül szükséges, hogy a tanú jól ismerje a tényt, amiről tanúskodni óhajt. Az Atya, mint fentebb már mondtuk, tökéletesen ismeri a Fiút, hiszen a Fiú az Atya önismerete. Az Atya aztán végtelen, abszolút igazság, tehát amit mond, az teljességgel megfelel a valóságnak. Ezért látta jónak és szükségesnek az Atya, hogy Fiáról két ízben is tanúságot tegyen: a Jordán partján Jézus keresztelése után és a Tábor hegyen: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik”. (Mt 3, 17; 17, 5) Az első alkalommal hallotta ezt a tanúságot Keresztelő János és vele együtt hatalmas tömeg, a másodiknál Péter, Jakab és János apostolok, és két ószövetségi nagyság: Mózes és Illés. Ez utóbbi azért nagyon fontos, mert ők sem látták akkor még színről-színre az isteni fölséget, nem is ismerték a Szentháromság titkát, de boldogan vették tudomásul, és vitték hírül a pokol tornácára az ott egybegyűlt ószövetségi igazaknak. Viszont ennél az aktuális vitánál nem hallatszott az Atya hangja. Jézus ezért így folytatja fejtegetését: „Ti Jánost kérdeztétek, és ő tanúságot tett az igazságról. Nekem azonban nincs szükségem emberek tanúságtételére, csak azért mondom ezeket, hogy üdvözüljetek. Nekem nagyobb bizonyítékom van Jánosnál. A tettek, amelyeket az Atya bízott rám, hogy elvégezzek, azok a művek, amelyeket én viszek végbe, tanúskodnak felőlem, hogy az Atya küldött engem”. (Jn 5, 33-34; 36) Nekünk ugyanezeket kell megfontolnunk. Bár mi sem hallottuk a hangját, de írásos emlékünk van erről, és mivel mi hiszünk Jézusban, ezt a hitet megerősíti bennünk a további kegyelem.
Kiv 32, 7-14; Jn 5, 31-47
„Ha én tanúskodom magamról, tanúságom nem érvényes”
Az előző gondolatok Jézusnak ellenségeivel folytatott vitájában a körül a kérdés körül csoportosultak, hogy Jézus a szombaton végzett gyógyítása után az Istent Atyjának nevezte. Erre felbőszültek az ellenfelek. Mivel Jézus ezt a tényt kézzelfoghatóan nem tudta megmutatni, bizonyítani, hogy Ő a Második Isteni Személy, a Fiúisten, tehát az Isten az Ő Atyja, próbálta okfejtéssel közelebb hozni az igazságot. Ezt az igazságot csak Ő ismerte igazán, hiszen isteni születése a világ teremtése előtt, öröktől fogva történik. Akkor még külső tanú nem is létezhetett. Belső tanú sem volt emberi számítás szerint, hiszen a szentháromsági származások logikailag ilyen sorrendben történtek: először származott az isteni értelmi működés során az abszolút tökéletes önismeret, amivel az Atya önmagát kimerítően megismeri. Az Atya ki is mondja ezt az önismeretet: ez a kimondott Szó, Ige, Logos, Verbum. Ezt a származást joggal nevezzük születésnek, mert élő származott élőtől a származtató személy természetére. Az új isteni személy azonnal megkapja Atyjától az isteni lényeget, azaz természetet, az isteni végtelen értelmet és akaratot. Logikailag ezután egyetlen leheléssel származtatják ketten a harmadik isteni Személyt, a Szentlelket. Ezek a származások nem időben történnek, hiszen Isten időn kívül létezik, különben pedig a teremtéssel egy időben indul majd az idő, a mozgással együtt indul a mozgás mértéke, amit egyszerűség kedvéért időnek szoktunk mondani. Az elmondottakból következik Jézus következő gondolata: „Ha én tanúskodom magamról, tanúságom nem érvényes. Más az, aki tanúskodik énrólam, és tudom, hogy igaz az a tanúság, amelyet rólam tesz” (Jn 5,31-32) a tanúskodáshoz feltétlenül szükséges, hogy a tanú jól ismerje a tényt, amiről tanúskodni óhajt. Az Atya, mint fentebb már mondtuk, tökéletesen ismeri a Fiút, hiszen a Fiú az Atya önismerete. Az Atya aztán végtelen, abszolút igazság, tehát amit mond, az teljességgel megfelel a valóságnak. Ezért látta jónak és szükségesnek az Atya, hogy Fiáról két ízben is tanúságot tegyen: a Jordán partján Jézus keresztelése után és a Tábor hegyen: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik”. (Mt 3, 17; 17, 5) Az első alkalommal hallotta ezt a tanúságot Keresztelő János és vele együtt hatalmas tömeg, a másodiknál Péter, Jakab és János apostolok, és két ószövetségi nagyság: Mózes és Illés. Ez utóbbi azért nagyon fontos, mert ők sem látták akkor még színről-színre az isteni fölséget, nem is ismerték a Szentháromság titkát, de boldogan vették tudomásul, és vitték hírül a pokol tornácára az ott egybegyűlt ószövetségi igazaknak. Viszont ennél az aktuális vitánál nem hallatszott az Atya hangja. Jézus ezért így folytatja fejtegetését: „Ti Jánost kérdeztétek, és ő tanúságot tett az igazságról. Nekem azonban nincs szükségem emberek tanúságtételére, csak azért mondom ezeket, hogy üdvözüljetek. Nekem nagyobb bizonyítékom van Jánosnál. A tettek, amelyeket az Atya bízott rám, hogy elvégezzek, azok a művek, amelyeket én viszek végbe, tanúskodnak felőlem, hogy az Atya küldött engem”. (Jn 5, 33-34; 36) Nekünk ugyanezeket kell megfontolnunk. Bár mi sem hallottuk a hangját, de írásos emlékünk van erről, és mivel mi hiszünk Jézusban, ezt a hitet megerősíti bennünk a további kegyelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése