Évközi 6. hét hétfő
Jézus
felsóhajtása arról tanúskodik, hogy a rosszindulattal, a megátalkodottsággal
találkozva elszomorodott. Hiszen annyi, de annyi jelet adott, ám akik most
jelet követelnek tőle, ezeket sorra elutasították. Ha a Szentlélekkel végbevitt
csodáinak láttán képesek voltak Belzebubbal való paktálással vádolni, vajon
milyen jelnek hinnének? Olyan „jelet” viszont, amivel minden kétséget kizáró
módon igazolná isteni küldetését a szemükben, Jézus nem ad, mert nem is adhat,
hiszen az már nem jel volna többé, hanem kényszerítő erejű bizonyíték. Ezért
nem szállt le a keresztről sem, pedig gúnyolói azt mondták, akkor hisznek neki.
De ő akkor sem, most sem az Isten hatalmától rettegő ember megadását kívánja,
hanem számtalan jellel kinyilvánított, feltétel nélküli szeretetére vár tőlünk
választ.
Egy
szeretetkapcsolatban jelet követelni azt mutatja, hogy az egyik fél vak azokra
a jelekre, melyekkel a másik nap mint nap elhalmozza. Ez jelzi a hit, a bizalom
és a szeretet súlyos megrendülését, innen pedig már csak néhány lépés a
hazugság, a gyűlölet és az élet kioltása. Figyeljük csak meg azt a cinizmust,
mellyel Káin válaszol Istennek öccse megölése után: „Talán bizony őrzője vagyok
én a testvéremnek?” Mi más ez, mint a felelős szeretet visszautasítása, a
testvéri kapcsolat megtagadása a függetlenség látszata alatt? Igenis, Isten
egymás őrzőjéül is rendelt bennünket, felelősséggel tartozunk egymásért, mert
nem különálló egyedek, hanem ugyanannak a Testnek megannyi tagja vagyunk.
Urunk Jézus, kérünk, bocsásd meg nekünk, hogy
túl sokszor voltunk mi is vakok szereteted jeleire. Bocsásd meg, hogy máskor
pedig láttuk és elfogadtuk jeleidet, de aztán megfeledkeztünk róluk, és
nekiálltunk újabbakat várni és kérni. Segíts, hogy most már ne akarjunk több
jelet kicsikarni Tőled, hanem felidézve és megköszönve mindazokat a jeleket,
melyekkel örök javunkat szolgáltad, végre mi is jelét adjuk az Irántad és
testvéreink iránti hűségnek és szeretetnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése