Évközi 8. hét kedd
A
földön énekelt istendicséret egy igen lényeges vonásban különbözik attól a
dicsérettől, melyet a szentek és boldogok zengenek az angyalok társaságában a
mennyben. A mennyei dicséretet ugyanis azok zengik, akik egyszer s mindenkorra
megszabadultak a bűntől, a kísértéstől és a haláltól, s azok körében teszik, akik
ugyanúgy mind szeretik és magasztalják Istent. Itt a földön azonban a halállal
megjelölve, sokszor ellenséges környezetben, Istent káromlóktól és őt semmibe
vevőktől körülvéve kell megszólaltatni az istendicséretet. Ez a legfönségesebb
hivatás a földön, olyan cselekvés, amelyre az örökkévalóságban már nem lesz
lehetőség. Milyen szép is volna, ha így hanyatlanánk a halálba: Istent
magasztalva, szívünk utolsó dobbanásával is őt dicsérve, mint Jézus Krisztus
vagy Szent Ferenc...
Mintha
a mai Evangéliumban valami hasonlóra hívná az Úr Jézus a gazdag ifjút. Nem elég
a bűnöktől való tartózkodás, a törvény betartása, hanem egész életünknek
istendicséretté kell alakulnia. Csak így érhető el a szeretet tökéletessége.
Ennek egyik módja, hogy a világban maradva, embertársainkon keresztül fedezzük
fel és szolgáljuk Istent. A másik pedig – s a gazdag ifjú erre kapott
meghívást, csak megijedt tőle –, hogy mindent és mindenkit elhagyva követjük
Krisztust, egyedül Istent szeretjük, s benne az embereket.
Urunk Jézus Krisztus, add, kérünk, kegyelmedet,
hogy a világ hiábavalóságai és ellenségessége közepette a magunk hivatása és
képességei szerint megdicsőítsünk Téged földi életünkben, s majdan felvételt
nyerjünk a mennyei kórusba, mely az angyalok énekéhez kapcsolódva, a Te
vezetéseddel zengi a Fölségesnek dicséretét örökkön örökké.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése