Ferenc pápa: Jézus mögött haladunk örömmel a negyvennapos pusztán át
Március 1-jén, hamvazószerdán a szentatya a húsvét előkészületi idejét, a szent negyvennapot a remény idejeként mutatta be a Szent Péter téren egybegyűlt hívőknek. Katekézisét teljes terjedelmében közöljük.
Kedves
testvéreim, jó napot kívánok!
Ma,
hamvazószerdán belépünk a negyvennap liturgikus templomába. Mivel a keresztény
reményről szól a mostani katekézissorozat, ma úgy szeretném bemutatni nektek a
negyvennapot mint a remény útját.
Ez a
perspektíva azonnal nyilvánvalóvá válik számunkra, ha arra gondolunk, hogy a
negyvennapot az egyház a húsvét előkészületi idejeként hozta létre, vagyis ez a
negyvennapos időszak teljes értelmét a húsvéti misztérium fényében nyeri
el, amely felé irányul. Elképzelhetjük a feltámadt Urat, aki arra hív minket,
hogy vonuljunk ki sötétségeinkből, és keljünk útra őfelé, aki a fény. A
negyvennap út a feltámadt Jézus felé, bűnbánati és önmegtagadási időszak, de
nem öncélúan, hanem arra rendelve, hogy segítsen minket feltámadni Krisztussal
együtt, megújítani keresztény önazonosságunkat, vagyis ismét újjászületni „a
magasból”, Isten szeretetéből (vö. Jn 3,3). Ez az oka annak, hogy a negyvennap
– lényegénél fogva – a remény ideje.
Hogy
jobban megértsük, mit is jelent ez, az izraeliták Egyiptomból való
kivonulásának alaptapasztalatára kell utalnunk, amelyet a Szentírásnak az a
könyve beszél el, amelynek ez a neve: Exodus. A kiindulópont a szolgaság
állapota Egyiptomban, az elnyomás, a kényszermunka. Az Úr azonban nem
feledkezett el népéről, sem ígéretéről: hívja Mózest, és hatalmas karjával
kivezeti az izraelitákat Egyiptomból, és átvezeti őket a pusztán a szabadság
földje felé. A szolgaságból a szabadságba vezető út során az Úr törvényt ad az
izraelitáknak, ezáltal akarja arra nevelni őket, hogy szeressék őt, az egyetlen
Urat, és hogy egymást testvérként szeressék. A Szentírás megmutatja, hogy az
exodus hosszú és fáradalmas: jelképesen negyven évig, egy nemzedék életének
idejéig tart. Ez a nemzedék, szembesülve az út megpróbáltatásaival, mindig
hajlamos visszasírni Egyiptomot, és visszatérni. Mi is, mindnyájan ismerjük a
visszavágyódás kísértését. Az Úr azonban hűséges marad, és a Mózes által
vezetett szegény nép elérkezik az ígéret földjére. Ezt az egész utat reményben
járták végig: abban a reményben, hogy elérik a földet, és pontosan ebben az
értelemben ez „exodus”, kivonulás a szolgaságból a szabadságba. És ez a negyven
nap számunkra is kivonulás a szolgaságból, a bűnből a szabadságba, a feltámadt
Krisztussal való találkozáshoz. Minden lépésnek, minden erőfeszítésnek, minden
próbatételnek, minden elesésnek és felkelésnek, mindennek csak Isten megmentő
tervén belül van értelme, aki népének életet és nem halált, örömet és nem
fájdalmat akar adni.
Jézus
húsvétja az ő exodusa, amellyel megnyitotta előttünk az utat a
teljes, örök és boldog élet eléréséhez. Hogy megnyithassa ezt az utat, ezt az
áthaladást, Jézusnak le kellett vetnie dicsőségét, meg kellett aláznia magát,
engedelmesnek kellett lennie a halálig, a kereszthalálig. Az, hogy megnyitotta
számunkra az örök élethez vezető utat, sokba került számára, vérét kellett
ontania, és neki köszönhetően nyertünk megmentést a bűn szolgaságából. De ez
nem azt akarja mondani, hogy ő mindent megtett, nekünk pedig semmit sem kell
tennünk, hogy ő a kereszten haladt át, mi viszont „hintón megyünk a
mennyországba”. Nem így van! Üdvösségünk nyilvánvalóan az ő ajándéka, de mivel
egy szeretettörténetről van szó, megköveteli a mi igenünket és a mi
részvételünket az ő szeretetében, ahogyan ezt megmutatja nekünk a mi
édesanyánk, Mária, és őt követően minden szent.
A
negyvennap ebből a dinamikából él: Krisztus megelőz minket az ő exodusával, mi
pedig neki köszönhetően és őmögötte haladunk át a pusztán. Ő kísértést
szenvedett értünk, és legyőzte a kísértőt értünk, de vele együtt nekünk is
szembe kell néznünk a kísértésekkel, és meg kell velük birkóznunk. Ő nekünk
adja az ő lelkének élő vizét, ránk pedig az vár, hogy merítsünk és igyunk az ő
forrásából, a szentségekben, az imádságban, a szentségimádásban. Ő a
világosság, aki legyőzi a sötétséget, tőlünk pedig azt kéri, hogy tápláljuk azt
a kis lángot, amelyet ránk bízott megkeresztelkedésünk napján.
Ebben az
értelemben a negyvennap „megváltásunk szentségi jele” (Római
misekönyv, a negyvennap első vasárnapjának könyörgése); aki a
negyvennap útját járja, mindig a megtérés útján halad. A negyvennap a
szolgaságból a szabadságba vezető utunk szentségi jele, amelyet mindig meg kell
újítanunk. Nyilvánvaló, hogy ez az út magas követelményeket támaszt, mégis
reményteli út. Sőt, többet mondanék: a negyvennapi exodus az az út, amelynek
során maga a remény alakot nyer. A pusztán való
áthaladás fáradsága, az összes megpróbáltatás, kísértés, képzelgés, délibáb…,
mindez arra szolgál, hogy egy erős, szilárd reményt formáljon számunkra, Szűz
Mária reményének mintájára, aki a Fiának kínszenvedését és halálát beborító
sötétségben is hitte és remélte az ő feltámadását, Isten szeretetének
győzelmében.
Erre a
horizontra nyitott szívvel lépünk be ma a negyvennapba. Érezzük, hogy Isten
szent népéhez tartozunk, s ezért örömmel indulunk el a reménynek ezen az útján.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése