Évközi 11. hét péntek

Évközi 11. hét péntek

Jézus a szívet emlegeti, az ember lényegét, amely benső személyes egységének, teljességének és magányának forrása. A Biblia szerint a szív jelenti létünk legmélyét, ahol legszemélyesebb létünk sűrűsödik. Mégsem ismerjük a szívünket, vagyis saját magunkat, csak sejtéseink vannak róla. Felszínre bukkanó szavaink és gesztusaink nyomán új és új meglepetések érnek bennünket. Ha néha sikerül valóban belehallgatni szívünk mélységébe, akkor azt halljuk, hogy a mélység a magasságot hívja: szívünk az isteni lét után kiált. A szív mélye mélyebben van, mint a tudatalatti világ és a végtelenre nyíló, táguló üresség. Üresség? Ott kellene lennie Istennek, a mi Teremtőnknek. De ott van-e?

Az eredeti bűnben született és nap mint nap vétkező ember legkínzóbb bizonytalansága, hogy nem szakadt-e meg az összeköttetés Isten és a saját szíve között. Bizonyos, önmagán túlról érkező jelzéseket ugyan felfog – ez a lelkiismeret –, mégis a kinyilatkoztatás nélkül bizonytalanságban marad afelől, hogy mennyire élő s maradandó ez a kapcsolat. Az evangéliumból a legigazibb evangélium, örömhír nem más, mint Jézus szívének dobogása, vagyis hogy az ember szíve, a mi szívünk is képes az Istenre, mert Jézus Krisztusnak, a megtestesült Fiúistennek mintájára lettünk alkotva. Bár személyünk teremtett személy, de az Atyaisten örök, teremtő akaratából, a Fiú megváltásának érdeméből, a Szentlélek működése folytán szívünk mélyén Isten sajátos, szentháromságos életében részesedünk.

Szelíd és alázatos szívű Jézusunk, tégy minket is kegyelmed által szelíddé és alázatos szívűvé. Segíts, hogy felvéve a Te édes igádat tanuljunk Tőled. Boldog tanulás ez, hiszen olyan dolgot kell megtanulnunk, amire a hit és a keresztség már készségessé tette szívünket, és attól kell tanulnunk, akit a szívünk szeret. Ez teszi az igát édessé és a terhet könnyűvé, s ezért talál a szívünk nyugalmat benne.