Ferenc pápa üzenete a XXXIII. ifjúsági világnap alkalmából
Az ifjúsági világnapot hagyományosan virágvasárnap, idén március 25-én ünnepli a Katolikus Egyház. A 2018-as világnapra írt pápai üzenet témája: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél.” (Lk 1,30)
Kedves
Fiatalok!
A
2018-as ifjúsági világnap újabb lépést jelent az előkészületi úton a nemzetközi
Ifjúsági Világtalálkozó felé, amely Panamában lesz 2019 januárjában.
Zarándokutunknak ez az újabb állomása erre az esztendőre esik, amikor
összehívják a püspöki szinódust a következő témával: A fiatalok, a hit és a
hivatásgondozás. Jó ez az egybeesés. Az Egyház figyelme, imádságai, gondolatai
felétek fordul, fiatalok, azzal a vággyal, hogy felfogja és főként „befogadja”
azt az értékes ajándékot, amit ti jelentetek Istennek, az Egyháznak és a
világnak.
Mint már
jól tudjátok, úgy döntöttünk, hogy ezen az úton Szűz Mária példáját és
közbenjárását kérjük kíséretül, azét a fiatal názáreti lányét, akit Isten
kiválasztott, hogy Fiának édesanyja legyen. Ő velünk halad a szinódus felé és a
panamai Ifjúsági Világtalálkozóra vezető úton. Az elmúlt évben Mária dicsőítő
imáinak szavai vezettek bennünket („Nagyot tett velem a Hatalmas”, Lk 1,49), s
megtanította nekünk, hogy miként emlékezzünk az elmúlt dolgokra, idén vele
együtt hallgatjuk Isten szavát, aki bátorságot önt belé és megadja számára a
szükséges kegyelmet, hogy képes legyen válaszolni hívására: „Ne félj, Mária!
Kegyelmet találtál Istennél.” (Lk 1,30). Ezeket a szavakat az Úr küldötte,
Gábor arkangyal mondja Máriának, ennek az egyszerű leánynak Galilea egy kicsiny
falujában.
1. Ne
félj!
Mint
érthető, az angyal hirtelen feltűnése és titokzatos köszöntése – „Üdvözlégy,
kegyelemmel teljes! Veled van az Úr!” (Lk 1,28) – Máriát erősen zavarba
ejtette, akit meglepett a saját identitásának és küldetésének ez az első
kinyilatkoztatása, amiről még nem volt addig tudomása. Mária, mint a Szentírás
egyéb szereplői, megremeg Isten hívásának misztériuma előtt, és egyszerre
meglátja Isten rá vonatkozó tervének nagyságát és átlátja a saját teremtményi
kicsinységét. Az angyal, szíve mélyében olvasva, így szól hozzá: „Ne félj!”
Isten tud olvasni bensőnkben. Jól ismeri azokat a kihívásokat, amelyekkel
szembe kell néznünk életünk során, főként akkor, amikor alapvető döntéseket
kell meghoznunk, amitől az függ, mi lesz belőlünk és mit fogunk tenni ebben a
világban. Ez az a „borzongás”, amit átélünk a jövőnket, életállapotunkat,
hivatásunkat érintő döntések kapcsán. Ezekben a pillanatokban zavarba jövünk és
sokféle félelem fog el bennünket.
És
nektek, fiatalok, milyen félelmeitek vannak? Mi az, ami legbelül aggaszt
benneteket? Van egy „háttérben lévő” félelem sokatokban, és ez nem más, mint
hogy nem szeretnek benneteket, hogy nem fogadnak el benneteket olyannak,
amilyenek vagytok. Manapság sok fiatalnak az az érzése, hogy másnak kell
lennie, mint amilyen valójában, igyekeznie kell alkalmazkodnia valamilyen
szabványhoz, ami gyakran mesterséges és elérhetetlen. Sokan igyekszenek a
képüket „photoshoppolni” (retusálni), álarcok mögé és hamis identitás mögé
bújni, mígnem maguk is „fake” (meghamisított) személyekké válnak. Sokakban van
ott a kényszer, hogy minél több „like”-ot (kedvelés) szerezzenek. S ebből az
alkalmatlanságérzésből ered számtalan félelem és bizonytalanság. Mások attól
tartanak, hogy nem találnak érzelmi biztonságra és magukra maradnak. Sokakban
az átmeneti munkalehetőségek okoznak félelmet, hogy nem fog sikerülni kielégítő
hivatásbeli pozíciót elérniük, nem fogják valóra váltani álmaikat. Olyan
félelmek ezek, amelyek napjainkban sok fiatalban megvannak, hívőkben és nem
hívőkben egyaránt. Azok, akik elfogadták a hit ajándékát és komolyan keresik
hivatásukat, szintén nem mentesek a félelemtől. Egyesek azt gondolják: Isten
talán túl sokat kér vagy fog kérni majd tőlem, talán nem leszek ténylegesen
boldog azon az úton, amelyet ő mutat nekem, vagy nem leszek képes megtenni azt,
amit kér tőlem. Mások felteszik magukban a kérdést: ha követem azt az utat,
amelyet az Isten kijelöl a számomra, ki biztosít róla, hogy végig fogok tudni
menni rajta? Nem fogom elveszíteni a bátorságomat? Nem vesztem el a
lelkesedésemet? Képes leszek kitartani egész életemben?
Azokban
a pillanatokban, amikor kétségek és félelmek mardossák a szívünket, szükségessé
válik a dolgok mérlegelése (megkülönböztetése). Ez lehetőséget nyújt számunkra,
hogy rendet rakjunk megzavarodott gondolataink és érzéseink között, hogy
helyesen és bölcsen cselekedjünk. Ebben a folyamatban az első lépés a félelmek
leküzdése irányában, ha világosan néven nevezzük őket, hogy ne vesztegessük az
időnket és energiánkat arctalan, alaktalan fantáziák foglyaként. Ezért arra
bíztatlak benneteket, hogy tekintsetek magatokba és „nevezzétek nevén” azt,
amitől féltek. Tegyétek fel magatokban a kérdést: ma, abban a konkrét
helyzetben, amelyben élek, mi az ami aggaszt, mitől félek leginkább? Mi az, ami
gátol, mi az, ami megakadályozza, hogy előre tudjak lépni? Miért nincsen bennem
bátorság, hogy meghozzam a fontos döntéseket, amelyeket meg kellene tennem? Ne
tartsatok tőle, hogy őszintén szembenézzetek ezekkel a félelmekkel,
felismerjétek őket teljes valójukban és számoljatok velük. A Biblia nem tagadja
le a félelem emberi érzését, sem a számtalan okot, ami kiválthatja azt. Ábrahám
félt (vö. Ter 12, 10kk), Jákob is félt (vö. Ter 31,31; 32,8) és félt Mózes is
(vö. Kiv 2,14; 17,4), Péter (vö. Mt 26,69kk) és az apostolok is féltek (vö. Mk
4,38–40; Mt 26,56). Maga Jézus is, noha ezektől teljesen eltérő szinten, maga
is félt és aggódott (vö. Mt 26,37; Lk 22,44).
„Miért
féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?” (Mk 4,40) Jézusnak ez a
szemrehányása tanítványai felé megmutatja számunkra, hogy a hit akadálya
sokszor nem a hitetlenkedés, hanem a félelem. A mérlegelés munkája tehát ebben
az értelemben, miután néven neveztük félelmeinket, abban kell, hogy segítsen
bennünket, hogy túl is lépjünk rajtuk, megnyíljunk az életre és derűsen tudjunk
szembenézni azokkal a kihívásokkal, amelyek elénk kerülnek. Főként nekünk,
keresztényeknek, az utolsó szó soha nem lehet a félelemé, hanem csak alkalom
rá, hogy megvalljuk hitünket Istenben… és az életben! Ez azt jelenti, hogy
hiszünk Istentől kapott létünk alapvetően jó voltában, bízunk benne, hogy ő jó
cél felé vezet bennünket, akkor is, ha körülményeink és megpróbáltatásaink néha
kifürkészhetetlenek a számunkra. Ha a félelmeinket tápláljuk csupán, akkor
magunkba zárkózunk, elkülönülünk, hogy megvédjük magunkat mindentől és
mindenkitől és így szinte bénultságba merevedünk. Válaszolni kell a
helyzetekre! Nem szabad bezárkózni! A Szentírásban 365-ször találjuk meg a „ne
félj!” kifejezést, mindenféle változatban. Olyan, mintha azt sugallaná: az
évnek minden napján meg akar minket szabadítani az Úr a félelemtől.
Ez a
mérlegelés elengedhetetlenül szükséges akkor, amikor a hivatásunk kereséséről
van szó. Ez ugyanis nem azonnal világos és nem teljesen nyilvánvaló, hanem
lassanként fogja fel az ember. A mérlegelést, amire szükség van ebben az
esetben, nem úgy kell felfognunk, mint egyéni erőfeszítést arra, hogy magunkba
pillantsunk, mintha a cél az volna, hogy jobban megértsük saját belső
mechanizmusainkat és arra kellene törekednünk, hogy elérjünk egy bizonyos
egyensúlyt. Ebben az esetben az emberi személy erősebbé válhat, ám bezárva
marad saját szűk lehetőségeinek és felfogásának látókörébe. A hivatás ugyanis
egy magasból eredő hívás, és a mérlegelés ebben az esetben abban áll, hogy
megnyílunk a hívást küldő Másik fél irányában. Ehhez az imádság csöndje
szükséges, hogy meghalljuk Isten hangját, amely a lelkiismeretünkben
visszhangzik. Ő kopog a szívünk ajtaján, ahogyan Máriával is tette, szeretne
barátságot kötni velünk az imádságon keresztül, beszélni szeretne hozzánk a
Szentírás által és fel szeretné ajánlani nekünk irgalmasságát a kiengesztelődés
szentségében, s végül egyesülni szeretne velünk a szentáldozásban.
Fontos
ugyanakkor a találkozás és a párbeszéd a többi emberrel, hitbeli
testvéreinkkel, akiknek több a tapasztalatuk és segítenek jobban átlátni a
dolgokat és választani a lehetőségek közül. A fiatal Sámuel, amikor hallja az
Úr hangját, nem ismeri fel azt azonnal, és háromszor is odafut Élihez, az idős
paphoz, aki végül megmondja neki, mi a helyes válasz, amit az Úr hívására
mondhat: „Ha valaki szólít, így válaszolj: Beszélj, Uram, szolgád figyel!”
(1Sám 3,9). Tudjátok meg, hogy kételyeitekben számíthattok az Egyházra. Tudom,
hogy vannak derék papok, szerzetesek és szerzetesnők, világi hívők, közülük is
sokan fiatalok, akik mint hitbeli bátyjaitok és nővéreitek tudnak kísérni
benneteket ezen az úton. A Szentlélekre hagyatkozva képesek segíteni nektek
kétségeitek feloldásában és a személyes hivatásotok keresésében. A „másik
ember” nemcsak a lelki vezető, hanem az a személy is, aki segít megnyílnunk az
Istentől kapott lét csodálatos gazdagságára. Teret kell biztosítani a
városainkban és a közösségeinkben, hogy növekedhessünk, álmodhassunk, új
látóhatárokat fedezhessünk fel! Soha ne veszítsétek el annak jó ízét, hogy
találkozhattok új emberekkel, barátokat szerezhettek, együtt álmodhattok és
haladhattok az úton másokkal. A hiteles keresztények nem félnek tőle, hogy
megnyíljanak mások felé, és osztozzanak velük életterükön, hogy ezekből a
testvériség terei válhassanak. Ne engedjétek, fiatalok, hogy kihunyjon bennetek
a fiatalság csillogása egy bezárt szobában, amelynek egyetlen ablaka a világra
a számítógép és az okostelefon képernyője. Nyissátok ki életetek ajtajait!
Életetek terét és idejét konkrét emberek, mély kapcsolatok népesítsék be,
akikkel hiteles és valós tapasztalatokon osztoztok a hétköznapokban.
2.
Mária!
„Neveden
szólítalak” (Iz 43,1). Az első ok, ami miatt nem kell félnünk, az éppen az a
tény, hogy Isten néven szólít bennünket. Az angyal, Isten hírnöke, nevén szólította
Máriát. A nevet Isten adja mindenkinek. A teremtéskor létre hívja a
teremtményeket azáltal, hogy néven szólítja őket. A név mögött ott van
mindennek az identitása, az, amitől egyedi az adott dolog, az adott ember, az a
sajátos létező, amit csak Isten ismer teljes mértékben. Ezt az isteni jogot
azután megosztotta ő az emberrel, akinek megengedte Isten, hogy nevet adjon az
állatoknak, a madaraknak és a saját gyermekeinek is (Ter 2,19–21; 4,1). Számos
kultúra osztozik a Bibliának ebben a mély látásmódjában, és úgy tartja, hogy a
névben az élet legmélyebb titka, a lét jelentése húzódik meg.
Amikor
Isten néven szólít egy személyt, Isten egyszersmind felfedi előtte hivatását, a
tervet, amely szentségre és jóra vezetheti, amely által az adott személy
ajándékká válik mások számára és amely egyedivé teszi őt. És amikor az Úr ki
akarja tágítani egy élet látóhatárát, úgy dönt, hogy új nevet ad neki, mint
ahogyan Simonnal tesz, amikor „Péternek” nevezi el őt. Innen jött a szokás,
hogy amikor belép valaki egy szerzetesrendbe, új identitásának és új
küldetésének jelölésére új nevet kap. Az isteni hívás, amely személyes és
egyedi, megköveteli tőlünk a bátorságot, hogy megszabaduljunk a közhelyek
egyformává tevő nyomásától, hogy az életünk valóban eredeti és megismételhetetlen
ajándékká váljon Isten, az Egyház és a többi ember számára.
Kedves
fiatalok, tehát az, hogy néven szólít bennünket, az annak a jele, hogy nagy
méltóságunk van Isten szemében, hogy szeret bennünket. És Isten mindenkit a
nevén szólít. Ti vagytok Isten számára a „te”, akik értékesek a szemében,
méltók vagytok nagyrabecsülésére és szeretetére (vö. Iz 43,4). Fogadjátok
örömmel ezt a párbeszédet, amelyre Isten hív titeket, ezt a megszólítást,
amellyel felétek fordul, amikor neveteken szólít benneteket.
3. Kegyelmet
találtál Istennél
A fő ok,
ami miatt Máriának nem kell félnie, az nem más, mint hogy kegyelmet talált
Istennél. A „kegyelem” szó számunkra az ingyenes, nem egy kötelező szeretetet
jelenti. Mennyire bátorító azt tudnunk, hogy nem kell kiérdemelnünk Isten
közelségét és segítségét, nem kell „kitűnő bizonyítványt”, érdemekben és
sikerekben gazdag előzményeket felmutatnunk előtte! Az angyal azt mondja
Máriának, hogy már kegyelmet talált Istennél, nem a jövőben fogja azt elnyerni.
És az angyal szavaiból megértjük, hogy Isten kegyelme folyamatosan árad, nem
pedig valami mulandó és pillanatnyi dolog, és ezért soha nem fog elfogyni. A
jövőben is mindig támogatni fog bennünket Isten kegyelme, főként a
megpróbáltatások idején és sötét pillanatainkban.
Az
isteni kegyelem folyamatos jelenléte arra bátorít minket, hogy vállaljuk
bizalommal hivatásunkat, amihez hűséges elköteleződés kell nap mint nap. A
hivatás útja ugyanis nincsen híjával a kereszteknek: nem csak kezdeti kétségek
vannak, hanem gyakoriak a fellépő kísértések is az úton. Elégtelenségének
érzése végig elkíséri Krisztus tanítványát, ám ő tudja, hogy számíthat Isten
kegyelmének támogatására.
Az
angyal szavai úgy szállnak alá az emberi félelmekre, hogy feloldják azokat a jó
hír erejével, amelyet magukkal hoznak: az életünk nem csupán a véletlen műve és
nem csak puszta küzdelem a túlélésért, hanem mindegyikünk élete olyan történet,
amelyet szeret az Isten. Ha valaki „kegyelmet talált színe előtt”, az azt
jelenti, hogy a Teremtő látja létezésünk egyedi szépségét és van egy csodálatos
terve életünk számára. Ez a tudat természetesen nem oszlatja el életünk
valamennyi problémáit és nem szünteti meg bizonytalanságainkat, de van ereje a
mélyben átalakítani azt. Az ismeretlen holnap nem sötét fenyegetés többé, amit
túl kell csak élnünk, hanem számunkra kedvező idő, amelyben megélhetjük
személyes hivatásunk egyediségét és osztozhatunk benne testvéreinkkel az
Egyházban és a világban.
4.
Bátorság a jelenben
Abból a
bizonyosságból, hogy Isten kegyelme velünk van, olyan erő származik, ami
bátorságot ad a jelenben: bátran végezzük azt, amit Isten kér tőlünk itt és
most, életünk minden területén; bátran vállaljuk azt a hivatást, amelyet Isten
mutat a számunkra; bátran éljük meg a hitünket, anélkül, hogy elrejtenénk, vagy
kisebbítenénk.
Igen,
amikor megnyílunk az Isten kegyelmére, a lehetetlen dolgok valósággá válnak.
„Ha Isten velünk, ki ellenünk?” (Róm 8,31) Isten kegyelme megérinti életetek
jelen pillanatát, „megragad” benneteket olyannak, amilyenek vagytok, minden
félelmetekkel és korlátotokkal, és fel is fedi számotokra Isten csodálatos
terveit! Nektek, fiataloknak, szükségetek van rá, hogy érezzétek: valakinek
tényleg bizalma van irántatok. Tudjátok meg, hogy a pápa bízik bennetek, az
Egyház bízik bennetek! Ti is bízzatok az Egyházban!
A fiatal
Máriára fontos feladatot bíztak, éppen azért, mert fiatal volt. Ti, fiatalok,
erősek vagytok, az életetek olyan szakaszában vagytok, amikor nem vagytok
híjával az energiának. Használjátok ezt az erőtöket és energiátokat a világ
megjavítására, kezdve a hozzátok legközelebb eső valóságokon. Azt szeretném,
hogy az Egyházban bízzanak rátok felelősségteljes feladatokat, hogy legyen
bátorság teret engedni nektek, ti pedig készüljetek fel rá, hogy magatokra
vállaljátok ezt a felelősséget.
Arra
hívlak benneteket, hogy szemléljétek Mária szeretetét, ezt a gondoskodó,
dinamikus, kézzelfogható szeretetet. Ezt a bátorsággal teli szeretetet, amely
teljes önátadást kívánt. Az az Egyház, amely magáévá teszi Máriának ezeket a
tulajdonságait, mindig ki fog tudni lépni önmagából, saját korlátai közül, hogy
kiáradhasson a kapott kegyelem. Ha engedjük, hogy magával sodorjon Mária
példája, konkrétan képesek leszünk megélni a szeretetet, amely arra indít, hogy
Istent minden felett, magunknál is jobban szeressük, és szeressük azokat az
embereket is, akikkel osztozunk hétköznapjaink élethelyzeteiben. És képesek
leszünk szeretni azokat is, akik önmagában véve kevésbé tűnnének nekünk
szeretetreméltónak. Az ilyen szeretetből szolgálat és odaadás születik,
különösképpen a leggyengébbek és legszegényebbek iránt, s ez átalakítja
arcunkat és örömmel tölt el bennünket.
Szeretném
gondolataimat Szent Bernát szép szavaival zárni, amelyeket az angyali üdvözlet
titkáról szóló homíliájában mondott, s amelyek kifejezik az egész emberiség
várakozását Mária válaszára: „Te hallottad, Szent Szűz, hogy fiút fogsz foganni
és szülni; hallottad azt is, hogy ez nem ember, hanem a Szentlélek műve révén
fog bekövetkezni. Az angyal várja válaszodat; [...] Úrnőnk, mi is várjuk
együttérző szavadat. [...] A te rövid válaszod visszahoz bennünket az életbe és
megújít minket. [...] Az egész világ várakozik, térdeden fekszik most. [...] Ó,
Szűzanya, adjál hamar választ” (Homílák, 4, 8; Opera
omnia, ed. Cisterc. 4, 1966, 53-54).
Kedves
fiatalok, az Úr, az Egyház, a világ, mind várnak válaszotokra arra az egyedi
hívásra, amelyet minden egyes ember megkap ebben az életben! Miközben közeledik
a panamai Ifjúsági Világtalálkozó, arra hívlak benneteket, hogy készüljetek fel
erre az alkalomra azok örömével és azok lelkesedésével, akik részt akarnak
venni ebben a nagy kalandban. Az Ifjúsági Világtalálkozó a bátraké! Nem az
olyan fiataloké, akik csak a kényelmet keresik, akik visszahúzódnak a
nehézségek elől. Elfogadjátok-e a kihívást?Vatikán, 2018. február 11., évközi 6. vasárnap
A Lourdes-i Szűzanya emléknapján
Ferenc pápa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése