Nagycsütörtök
Jézus egész életében önmagát adta, mégpedig teljesen, szüntelenül
az Atya akaratát keresve. Halála tehát életének, földi működésének nem
kudarcát, hanem szerves folytatását, beteljesítését jelenti. Az Atya nem Jézus
kivégzését akarja, hanem a róla adott igaz tanúságot: vagyis irgalmat és nem
áldozatot. A kivégzést nem ünnepeljük a szentmisében, hanem elítéljük. Jézus
maga sem akarta, hogy megöljék, ellenkezőleg: figyelmeztette és óvta kortársait
attól, hogy gyilkosságra vetemedjenek. Ez a vérontás minden gyilkosság
összefoglalása és betetőzése, amit csak elkövetett az emberiség Ábel vérétől
Zakariás véréig s az egész történelem folyamán az utolsó napig. Ha ezt
szükségszerűnek, megváltásunk okának tartanánk, valójában a bűnt kellene
ünnepelnünk, és Júdást, a zsidó főpapokat, Pilátust meg a kivégzőosztagot
piedesztálra kellene emelnünk. Szó sincs erről, hiszen ez a misztérium
feloldása volna. Jézus azzal váltott meg bennünket, hogy rettenetes
szenvedésének és halálának szeretetből értelmet adott: „értetek és sokakért, a
bűnök bocsánatára”.
Ezen az estén megcsodáljuk az apostolokat is, pontosabban a
hitüket, hogy botránkozás nélkül átvették a kenyeret és a bort mint Jézus
testét és vérét. Enélkül hiábavaló lett volna a megváltás, mert nem lett volna,
aki elfogadja. Az apostolok Eucharisztiát elfogadó hitében is fel kell
ismernünk a teremtő Lélek művét.
Urunk, Jézus Krisztus, a nyitott tabernákulum és a megfosztott
oltárok látványa, vérrel verítékezésed közelgő éjszakája, s mindaz a
felfoghatatlan, mégis elfogadott isteni ajándék, melyet ma este kaptunk,
lelkünket sajátos csöndességbe vonja. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy erőt véve
testünk gyöngeségén legalább egy órát virraszthassunk Veled, elmerülve az Atya
iránt és az irántunk való kimeríthetetlen szereteted fönséges misztériumában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése