Elmélkedés a Család évében XX.

Elmélkedés a Család évében
II János Pál pápa apostoli buzdítása alapján
XX.



Beborul az ég.



Hirtelen elcsendesül a bárka környéke. Belül a hatszáz éves Noé, felesége, három fiúk és feleségeik csak annyit látnak a kicsi hajóablakokon át, hogy besötétedett, mintha leszállt volna az este. Óriási felhők tolongtak az égen, és ömleni kezdett az eső. Felhőszakadás. A gúnykacaj elnémul. Rohannak haza, gyorsan tető alá. De a lezúduló víztömeg már az ablakpárkányig ér, betör a házba, elönt mindent. Meneküljünk a háztetőre! Oda is felér a kegyetlen áradat. Eltűnt a síkság, tenger hullámzott a helyén. A bárkát nem kellett vízre bocsátani, már a hátukon hordozzák a hullámok. Az istentagadók pedig sorra fulladnak bele az áradatba, háztetőről, fák tetejéről hullanak a vízbe a hullák. Isten ritkán büntet, mert végtelen szeretet, de az igazságos ítéletnek egyszer el kell jönnie. Utolsó gondolatuk ez lehetett: Miért nem hittünk Noénak? Miért gúnyoltuk ki? Isten türelmesen várta bűnbánatunkat százhúsz éven át„A vízözön pedig negyven napig áradt a földre. A vizek megszaporodtak, és fölemelték a bárkát a földről. Azután rettenetesen megáradtak és betöltöttek mindent a föld színén; a bárka pedig tovább-haladt a vizeken. Végül igen elhatalmasodtak a vizek a föld felett, és elborítottak minden magas hegyet az egész ég alatt: tizenöt könyökkel volt magasabb a víz, mint a hegyek, amelyeket elborított. Oda is veszett minden test, amely mozgott a földön, minden madár és barom, vad és minden csúszó-mászó, amely nyüzsgött a földön – és valamennyi ember. Minden meghalt, amiben a szárazföldön az élet lehelete volt. Csak Noé maradt meg, és azok, akik vele voltak a bárkában”. (17-23) A hívő kis család. „Százötven napig tartották hatalmukban a vizek a földet”. (24)