Elmélkedés a Család évében XXII.

Elmélkedés a Család évében
II János Pál pápa apostoli buzdítása alapján
XXII.



Noé tájékozódik.



„Amikor aztán még negyven nap elmúlt, kinyitotta Noé bárka ablakát, amelyet készített, és kibocsátotta a hollót; az ide-oda szállt, majd visszatért, mert a vizek még nem száradtak fel a földön. Ezután kibocsátotta a galambot is, hogy lássa, megszűntek-e már a vizek az föld színén. De az, mivel nem talált helyet, ahol megpihenhetett volna a lába, visszatért hozzá a bárkára – ugyanis víz volt még az egész földön. –Erre ő kinyújtotta a kezét, megfogta és bevette a bárkába. Ezután várt még másik hét napig, s akkor újra kibocsátotta a galambot a bárkából. Az pedig estefelé visszatért hozzá, és zöld levelű olajfagallyat hozott a csőrében. Noé megértette, hogy megszűnt a víz a földön, de várt még másik hét napig, aztán kibocsátotta a galambot, s az többé nem tért vissza hozzá.” (8,6-12) Noé még várt türelmesen, hiszen a rengeteg víznek idő kellett, amíg elfolyik, vagy felszárítja a napsugár. „A második hónapra, a hónap huszonhetedik napjára megszáradt a föld”. (14) „Ekkor Isten így szólt Noéhoz: Szállj ki a bárkából, te és veled a feleséged, fiaid és a fiai feleségei. Hozd ki magaddal az összes állatot”. (15-17) Noé és családja hálatelt szívvel léptek a száraz földre. „Ekkor Noé oltárt épített az Úrnak, vett minden tiszta állatból és madárból, és egészen elégő áldozatokat mutatott be az oltáron. Az Úr megérezte a kedves illatot, és szívében azt mondta: Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt, mert az ember szíve ifjúságától fogva hajlik a rosszra. Nem sújtom többé az összes élőlényt úgy, ahogy tettem”. (20—21)