Az ószövetségi Izrael, mint Isten országa
A pátriárkák korában az élő Isten, aki megjelent Ábrahámnak, majd irányította Izsákot és Jákobot, nem jelezte nekik, hogy a belőlük származó új népnek királya is akar lenni. Amíg a többi népnél az éppen uralkodó királyok saját bálványaik helytartóinak számítottak, Izrael nem kapott biztatást, hogy majd az igaz Isten az ő különlegesen uralkodó királya lesz. Mózes a csipkebokor látomásban találkozik először érzékelhetően Istennel. Itt a nevét, lénye megfogalmazását kéri az Úrtól. „Isten erre azt mondta Mózesnek: Én vagyok az, aki vagyok. Aztán azt mondta: Ezt mondd Izrael fiainak: Az, Aki van, küldött engem hozzátok”. (Kiv 3,14) Isten tehát elmondja, hogy Ő nem volt és nem lesz, Ő öröktől fogva változatlanul van. Végtelen létét nem kapta, hanem öröktől fogva önmagától birtokolja. Minden más létező úgy kapja a létét tőle. Ő tehát forrása és létesítő oka minden teremtménynek, tehát mindennek Ura. Viszont még nem említi, hogy Izrael fiai, mint alakuló nép, neki különleges népe lesz, Ő pedig királyuk, uralkodójuk, irányítójuk lesz. Egyiptomból történt kivonulásuk után a pusztában Izrael néptömege lassan fejlődik rabszolga társadalomból öntudatos, szabad néppé. A népnek felelős és hatalommal rendelkező vezető, uralkodó kell. Amikor Mózest Isten negyven napon át a hegyen tanítja, árvának és gyámoltalannak érzik magukat a hegy lábánál veszteglő törzsek. Ezért kérnek „isteneket” Árontól: „Rajta, készíts nekünk isteneket, hogy előttünk járjanak! Nem tudjuk ugyanis, hogy mi történt Mózessel, azzal az emberrel, aki kihozott minket Egyiptom földjéről”. (Kiv 32,1) Egyúttal jelzik azt is, hogy Áront elfogadják pótvezérnek, de félő, hogy neki azzal az Istennel, akit Mózes képviselt, nincs igazán összeköttetése. Mózes keményen bünteti a lázadókat. Isten megkönyörül népén. Ott, a pusztában aztán érzékelik, hogy az ő népük Isten különleges birtokának számít. Ettől kezdve büszkén vallják: „Király lett az Úr! Fölségbe öltözött”. (Zsolt 93,1) Helytartója előbb Mózes, majd az ő halála után Józsue, de ők nem viselnek királyi címet. A következő korszakban az ellenségtől megmentő isteni küldötteket is csak bíráknak tartják. Ők átmeneti irányítók. Egyiküket, Gedeont, próbálják rávenni, hogy vállaljon állandó felelősséget felettük, Legyen király, de ő elhárította a felkérést: „Nem uralkodom rajtatok, s nem fog uralkodni rajtatok fiam sem: az Úr uralkodjék rajtatok”. (Bír 8,23) Szerinte az a jó állapot, hogy Istent tartják uralkodójuknak, és így nem áll fönn az a veszély, hogy Isten helytartója Isten helyére tör. Később Sámuelt, a prófétát és egyben utolsó bírót arra késztetik, hogy adjon nekik királyt, mint a többi nemzetnek is királya van. A méltatlankodó prófétát leinti az Úr: „Hallgass a nép szavára mindabban, amit neked mond, mert nem téged vetettek el, hanem engem, hogy ne én legyek a királyuk”. (1Sám 8,7) Az egymás után következő királyok viszont bálványozással sértették Izrael igazi királyát, az Urat. Ezért Isten megmutatja Izajásnak, hogy Ő milyen hatalmas Király, és az angyalokhoz hasonlóan hogyan kellene őt szolgálnia az embereknek. „Abban az esztendőben, amikor meghalt Uzija király, láttam az Urat, amint magas és kiemelkedő trónuson ült, és ruhájának uszálya betöltötte a templomot. Szeráfok álltak mellette; hat-hat szárnya volt mindegyiknek: kettővel befödték arcukat, kettővel befödték lábukat, és kettővel repültek. Az egyik így kiáltott a másiknak: Szent, Szent, Szent a Seregek Ura, betölti az egész földet dicsősége! Megrendültek a küszöbök alapjai a kiáltó hangjától, és a ház betelt füsttel. Ekkor így szóltam: Jaj nekem, végem van! Mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom, mégis a Királyt, a Seregek Urát látták szemeim”. (Iz 6,1-5) a zsidók kultikus lírája ugyanezt hangsúlyozza: „Táruljatok fel, hatalmas kapuk, táruljatok fel örök kapuk, hadd vonuljon be a dicsőség királya! Ki az a dicsőség királya? Az erős és hatalmas Úr, a harcban hatalmas Úr. A seregek Ura, ő a dicsőség királya”.(Zsolt 24,7-8.10)
A pátriárkák korában az élő Isten, aki megjelent Ábrahámnak, majd irányította Izsákot és Jákobot, nem jelezte nekik, hogy a belőlük származó új népnek királya is akar lenni. Amíg a többi népnél az éppen uralkodó királyok saját bálványaik helytartóinak számítottak, Izrael nem kapott biztatást, hogy majd az igaz Isten az ő különlegesen uralkodó királya lesz. Mózes a csipkebokor látomásban találkozik először érzékelhetően Istennel. Itt a nevét, lénye megfogalmazását kéri az Úrtól. „Isten erre azt mondta Mózesnek: Én vagyok az, aki vagyok. Aztán azt mondta: Ezt mondd Izrael fiainak: Az, Aki van, küldött engem hozzátok”. (Kiv 3,14) Isten tehát elmondja, hogy Ő nem volt és nem lesz, Ő öröktől fogva változatlanul van. Végtelen létét nem kapta, hanem öröktől fogva önmagától birtokolja. Minden más létező úgy kapja a létét tőle. Ő tehát forrása és létesítő oka minden teremtménynek, tehát mindennek Ura. Viszont még nem említi, hogy Izrael fiai, mint alakuló nép, neki különleges népe lesz, Ő pedig királyuk, uralkodójuk, irányítójuk lesz. Egyiptomból történt kivonulásuk után a pusztában Izrael néptömege lassan fejlődik rabszolga társadalomból öntudatos, szabad néppé. A népnek felelős és hatalommal rendelkező vezető, uralkodó kell. Amikor Mózest Isten negyven napon át a hegyen tanítja, árvának és gyámoltalannak érzik magukat a hegy lábánál veszteglő törzsek. Ezért kérnek „isteneket” Árontól: „Rajta, készíts nekünk isteneket, hogy előttünk járjanak! Nem tudjuk ugyanis, hogy mi történt Mózessel, azzal az emberrel, aki kihozott minket Egyiptom földjéről”. (Kiv 32,1) Egyúttal jelzik azt is, hogy Áront elfogadják pótvezérnek, de félő, hogy neki azzal az Istennel, akit Mózes képviselt, nincs igazán összeköttetése. Mózes keményen bünteti a lázadókat. Isten megkönyörül népén. Ott, a pusztában aztán érzékelik, hogy az ő népük Isten különleges birtokának számít. Ettől kezdve büszkén vallják: „Király lett az Úr! Fölségbe öltözött”. (Zsolt 93,1) Helytartója előbb Mózes, majd az ő halála után Józsue, de ők nem viselnek királyi címet. A következő korszakban az ellenségtől megmentő isteni küldötteket is csak bíráknak tartják. Ők átmeneti irányítók. Egyiküket, Gedeont, próbálják rávenni, hogy vállaljon állandó felelősséget felettük, Legyen király, de ő elhárította a felkérést: „Nem uralkodom rajtatok, s nem fog uralkodni rajtatok fiam sem: az Úr uralkodjék rajtatok”. (Bír 8,23) Szerinte az a jó állapot, hogy Istent tartják uralkodójuknak, és így nem áll fönn az a veszély, hogy Isten helytartója Isten helyére tör. Később Sámuelt, a prófétát és egyben utolsó bírót arra késztetik, hogy adjon nekik királyt, mint a többi nemzetnek is királya van. A méltatlankodó prófétát leinti az Úr: „Hallgass a nép szavára mindabban, amit neked mond, mert nem téged vetettek el, hanem engem, hogy ne én legyek a királyuk”. (1Sám 8,7) Az egymás után következő királyok viszont bálványozással sértették Izrael igazi királyát, az Urat. Ezért Isten megmutatja Izajásnak, hogy Ő milyen hatalmas Király, és az angyalokhoz hasonlóan hogyan kellene őt szolgálnia az embereknek. „Abban az esztendőben, amikor meghalt Uzija király, láttam az Urat, amint magas és kiemelkedő trónuson ült, és ruhájának uszálya betöltötte a templomot. Szeráfok álltak mellette; hat-hat szárnya volt mindegyiknek: kettővel befödték arcukat, kettővel befödték lábukat, és kettővel repültek. Az egyik így kiáltott a másiknak: Szent, Szent, Szent a Seregek Ura, betölti az egész földet dicsősége! Megrendültek a küszöbök alapjai a kiáltó hangjától, és a ház betelt füsttel. Ekkor így szóltam: Jaj nekem, végem van! Mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom, mégis a Királyt, a Seregek Urát látták szemeim”. (Iz 6,1-5) a zsidók kultikus lírája ugyanezt hangsúlyozza: „Táruljatok fel, hatalmas kapuk, táruljatok fel örök kapuk, hadd vonuljon be a dicsőség királya! Ki az a dicsőség királya? Az erős és hatalmas Úr, a harcban hatalmas Úr. A seregek Ura, ő a dicsőség királya”.(Zsolt 24,7-8.10)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése