Francisco de Osuna
Harmadik Lelki Ábécéskönyv szemelvények
válogatta és fordította: Várnai Jakab OFM
8./A Ne légy olyan, mint a leprás Simon,aki nem úgy gondolkodott az életről, mint ő; emlékezz, hogy Isten titkosan működik azok szívében, akik hozzá térnek.
Amikor Hanna, Sámuel anyja, a templomban sírdogált, Héli kigúnyolta őt, méltatlannak tartva viselkedését, de Hanna alázata győzedelmeskedett, és rövid, de szívből jövő imádsága hatásosabb volt, mint mindazok az évek, amiket az öreg Héli a templomban elvesztegetett, ami átkot von rá és mindazokra, akiket tanítania kellett volna. A nyilvános bűnös távol állt az oltártól és a szemét se merte az égre emelni mégis – tudjuk – Isten látta őt, közeledett hozzá, és közelségével megigazulttá tette, úgyhogy megigazultan tért haza. A farizeussal ezt nem tette meg, mert bár ő sokáig ott volt a templomban hálaadást végezve, Isten látta, hogy szavai nem őszinték. Napról napra Isten nemcsak visszafogadja a bűnbánó bűnöst, hanem megosztja vele a belső lakomát is, megengedi neki, hogy élvezze a szemlélődés örömét, és sok asszony követi őt Galileából a békés, összeszedett imádság lelki Jeruzsálemébe. Ő pedig fogadja azokat, akik odamennek hozzá, és azokat, akiket ő maga hív oda magához sugallatával és szeretettel kéri őket, hogy hívják be őt szívük titkos szobáiba. Látjuk ezt Zakeus és Szent Máté esetében, akikkel az Úr meghívatta magát, és én tapasztalatból tudom, hogy Isten továbbra is így működik. Tudjuk azt is, hogy a Szentlélek nemcsak az apostolok fölött imádkozott, hanem az egész ház fölött, ami az egyetemes Egyház képe, ahol minden keresztény hívő részesül az Úr kegyelmében. Ezért is kérdezi Szent Bernát: "Vajon Isten csak a magányosak Istene? Nem, kétségkívül ő mindenki Istene, mert mindenkin megkönyörül, és semmit nem utál abból, amit alkotott. Azt képzeljétek el, hogy ő mindenütt jól érzi magát, kivéve a ti jelenlétetekben, és ezért keményebben ítéljetek magatok fölött, mint mások fölött." Gerson, a legkeresztényibb doktor, aki legalább olyan szent volt, mint amilyen tudós, népnyelven írta meg egész könyvét, A szemlélődés hegyét, hogy mindenkivel megismertesse az összeszedett imádságot, és bár a művet néhány nővérének ajánlotta, nemcsak a szerzetesekhez akart szólni, mert a világiakat is szerette volna, ha felmennek a szemlélődés hegyére, nemcsak a szerzetesek. Ahogy Gerson, én sem csak a klauzúrában élőkhöz akarok szólni ebben a műben, hanem mindenkihez, és főleg azokhoz, akik a világban élnek, mert tudom, hogy sokan vannak, akik vágyakoznak a jó után és nem a készség hiányzik belőlük, hanem a szükséges oktatás, hogy Istenhez belső imádságban járuljanak. A prédikátorok annyira el vannak foglalva a bűnök ostorozásával, hogy erről alig beszélnek; persze most ne gondold, hogy kritizálom őket, hogy olyan kevés tanácsot adnak az imádságról – bár az imádság a jó keresztény ember egyetlen menedéke, ha bajban van – de vannak némelyek, akik ha beszélnek is az imádságról, olyan bonyolultan és olyan kenetteljesen teszik, hogy inkább elriasztanak mindenkit, nem hogy vonzalmat ébresztenének a szívekben. Nincs semmi, amit a Szentírás annyira-lelkünkre kötve, vagy amit a szentek jobban követtek volna, és tanításaikban jobban ajánlanának, mint az imádság, és mi mégis annyira eltorzítjuk és kifacsarjuk, hogy még azokat is elítéljük, akik imádkozni tanítanak minket. Az egészből azt vonhatjuk le, hogy senki, még a házas emberek se utasítsák el az imádságot. Ha férj és feleség szeretné gyakorolni az imádságot és annak szentelik magukat, először azt nézzék meg, hogy megfelel-e nekik, és aztán, ahogy az apostol mondja, egy ideig tartózkodjanak a házasélettől, hogy az imádságnak szenteljék magukat, ami – ahogy a kommentár mondja – Istenhez emeli a lelket, és amiből senki sincs kizárva. (I. fejezet)
Az áhítat szelleme a szerzetesrendek fő alapzata
Már csak az maradt hátra, hogy leírjuk, milyen ember legyen a tanító, mert ő a kulcs mindenhez, amit kifejtettünk, és általában a kulcs az összes szerzetesrendhez az egyetemes Egyházban. Semmi kétség, a jó tanítók rendszerint jó tanítványokat nevelnek, akik az idősebbek helyébe lépnek halálukkor és így megtöltik a szerzetesrendeket. Utódaiknak ügyelniük kell arra, hogy a novíciusokat úgy oktassák, ahogy őket magukat is oktatták egykor, és így hasonlóvá váljanak elődeikhez. Mivel egy nap majd ezek a novíciusok fogják vezetni a rendet, és igazából már most ők alkotják azt, logikus, hogy az elöljárók legfontosabb ügye az legyen, hogy a novíciusoknak meg legyen tanítva a szerzetesség lényege és veleje: vagyis hogy birtokolják az Úr Lelkét és az ő szent működését szívükben, és hogy hogyan imádkozzanak hozzá tiszta szívvel. Ez az, amire a világon minden szerzetesnek vágyakoznia kell, és emiatt hozták létre a szerzetesrendeket, mert e cél nélkül a többi cél csak hiábavalóság. Ha nincs biztos alap, az épület nem marad meg. Mivelhogy az áhítat szelleme a szerzetesrendek fő alapzata, ezért ennek a tanítói, akik a novíciusok oktatásával vannak megbízva, tényleg a ház megalapozói és állandóan építenek az alapra. Megalapozzák és megtartják a rendet, amikor újból felépítik azokban, akik majd később másokban fogják felépíteni a mestereiktől kapott utasítások szerint. Azért mondom ezt, hogy az építők felismerjék a felelősségüket, sőt, mi több, magukra vállalják a feladatot, hogy kijelöljenek másokat a tanításra, és teljes óvatossággal járjanak el ebben a dologban, mint ami életfontosságú a szerzetesrendek számára és egész állapotuk ezen múlik. Miután sokat gondolkoztam ezen a kötelességen, arra jutottam, hogy a legnagyobb óvatosságot és figyelmet igénylő feladat a novícius szívének irányítása. Ebben rejlik a siker vagy kudarc legnagyobb lehetősége, és az összeszedett imádság jó vagy rossz tanításának messzemenőbb következményei vannak, mint bármi más feladatnak. Legtöbbször, amikor egy elöljáró hibázik, a helyzetet hamar orvosolni lehet, mert annyian vannak, akik a hibára rá tudnak mutatni, és azután egy szerzetesrendben az emberek nem túl gyorsan követik a hibákat, az összeszedett imában viszont aligha lehet valamit kijavítani, amit a legelején elhibázott valaki. Ha nincs, aki azt mondja, hogy ne így csináld, akkor továbbra is rosszul fogsz viselkedni az adott helyzetben, mert akinek tanácsot kellene adnia, maga sem ért hozzá jobban, mint mások. Ráadásul, ha ebben elvéted az irányt, az eredményromboló, mert nem elég, hogy valami egyszerűen mentes legyen a bűntől, hanem makulátlanul erényesnek is kell lennie, máskülönben a szerzetesrendek olyanok lennének, mint bármely más szervezet, ami az erkölcsi valószínűségre vagy a helyes ítéletre épül, de hát ez volt az alap már az előtt is, hogy beléptél volna a rendbe, ezért egy szerzetesrendhez több kell. (V. fejezet)
Harmadik Lelki Ábécéskönyv szemelvények
válogatta és fordította: Várnai Jakab OFM
8./A Ne légy olyan, mint a leprás Simon,aki nem úgy gondolkodott az életről, mint ő; emlékezz, hogy Isten titkosan működik azok szívében, akik hozzá térnek.
Amikor Hanna, Sámuel anyja, a templomban sírdogált, Héli kigúnyolta őt, méltatlannak tartva viselkedését, de Hanna alázata győzedelmeskedett, és rövid, de szívből jövő imádsága hatásosabb volt, mint mindazok az évek, amiket az öreg Héli a templomban elvesztegetett, ami átkot von rá és mindazokra, akiket tanítania kellett volna. A nyilvános bűnös távol állt az oltártól és a szemét se merte az égre emelni mégis – tudjuk – Isten látta őt, közeledett hozzá, és közelségével megigazulttá tette, úgyhogy megigazultan tért haza. A farizeussal ezt nem tette meg, mert bár ő sokáig ott volt a templomban hálaadást végezve, Isten látta, hogy szavai nem őszinték. Napról napra Isten nemcsak visszafogadja a bűnbánó bűnöst, hanem megosztja vele a belső lakomát is, megengedi neki, hogy élvezze a szemlélődés örömét, és sok asszony követi őt Galileából a békés, összeszedett imádság lelki Jeruzsálemébe. Ő pedig fogadja azokat, akik odamennek hozzá, és azokat, akiket ő maga hív oda magához sugallatával és szeretettel kéri őket, hogy hívják be őt szívük titkos szobáiba. Látjuk ezt Zakeus és Szent Máté esetében, akikkel az Úr meghívatta magát, és én tapasztalatból tudom, hogy Isten továbbra is így működik. Tudjuk azt is, hogy a Szentlélek nemcsak az apostolok fölött imádkozott, hanem az egész ház fölött, ami az egyetemes Egyház képe, ahol minden keresztény hívő részesül az Úr kegyelmében. Ezért is kérdezi Szent Bernát: "Vajon Isten csak a magányosak Istene? Nem, kétségkívül ő mindenki Istene, mert mindenkin megkönyörül, és semmit nem utál abból, amit alkotott. Azt képzeljétek el, hogy ő mindenütt jól érzi magát, kivéve a ti jelenlétetekben, és ezért keményebben ítéljetek magatok fölött, mint mások fölött." Gerson, a legkeresztényibb doktor, aki legalább olyan szent volt, mint amilyen tudós, népnyelven írta meg egész könyvét, A szemlélődés hegyét, hogy mindenkivel megismertesse az összeszedett imádságot, és bár a művet néhány nővérének ajánlotta, nemcsak a szerzetesekhez akart szólni, mert a világiakat is szerette volna, ha felmennek a szemlélődés hegyére, nemcsak a szerzetesek. Ahogy Gerson, én sem csak a klauzúrában élőkhöz akarok szólni ebben a műben, hanem mindenkihez, és főleg azokhoz, akik a világban élnek, mert tudom, hogy sokan vannak, akik vágyakoznak a jó után és nem a készség hiányzik belőlük, hanem a szükséges oktatás, hogy Istenhez belső imádságban járuljanak. A prédikátorok annyira el vannak foglalva a bűnök ostorozásával, hogy erről alig beszélnek; persze most ne gondold, hogy kritizálom őket, hogy olyan kevés tanácsot adnak az imádságról – bár az imádság a jó keresztény ember egyetlen menedéke, ha bajban van – de vannak némelyek, akik ha beszélnek is az imádságról, olyan bonyolultan és olyan kenetteljesen teszik, hogy inkább elriasztanak mindenkit, nem hogy vonzalmat ébresztenének a szívekben. Nincs semmi, amit a Szentírás annyira-lelkünkre kötve, vagy amit a szentek jobban követtek volna, és tanításaikban jobban ajánlanának, mint az imádság, és mi mégis annyira eltorzítjuk és kifacsarjuk, hogy még azokat is elítéljük, akik imádkozni tanítanak minket. Az egészből azt vonhatjuk le, hogy senki, még a házas emberek se utasítsák el az imádságot. Ha férj és feleség szeretné gyakorolni az imádságot és annak szentelik magukat, először azt nézzék meg, hogy megfelel-e nekik, és aztán, ahogy az apostol mondja, egy ideig tartózkodjanak a házasélettől, hogy az imádságnak szenteljék magukat, ami – ahogy a kommentár mondja – Istenhez emeli a lelket, és amiből senki sincs kizárva. (I. fejezet)
Az áhítat szelleme a szerzetesrendek fő alapzata
Már csak az maradt hátra, hogy leírjuk, milyen ember legyen a tanító, mert ő a kulcs mindenhez, amit kifejtettünk, és általában a kulcs az összes szerzetesrendhez az egyetemes Egyházban. Semmi kétség, a jó tanítók rendszerint jó tanítványokat nevelnek, akik az idősebbek helyébe lépnek halálukkor és így megtöltik a szerzetesrendeket. Utódaiknak ügyelniük kell arra, hogy a novíciusokat úgy oktassák, ahogy őket magukat is oktatták egykor, és így hasonlóvá váljanak elődeikhez. Mivel egy nap majd ezek a novíciusok fogják vezetni a rendet, és igazából már most ők alkotják azt, logikus, hogy az elöljárók legfontosabb ügye az legyen, hogy a novíciusoknak meg legyen tanítva a szerzetesség lényege és veleje: vagyis hogy birtokolják az Úr Lelkét és az ő szent működését szívükben, és hogy hogyan imádkozzanak hozzá tiszta szívvel. Ez az, amire a világon minden szerzetesnek vágyakoznia kell, és emiatt hozták létre a szerzetesrendeket, mert e cél nélkül a többi cél csak hiábavalóság. Ha nincs biztos alap, az épület nem marad meg. Mivelhogy az áhítat szelleme a szerzetesrendek fő alapzata, ezért ennek a tanítói, akik a novíciusok oktatásával vannak megbízva, tényleg a ház megalapozói és állandóan építenek az alapra. Megalapozzák és megtartják a rendet, amikor újból felépítik azokban, akik majd később másokban fogják felépíteni a mestereiktől kapott utasítások szerint. Azért mondom ezt, hogy az építők felismerjék a felelősségüket, sőt, mi több, magukra vállalják a feladatot, hogy kijelöljenek másokat a tanításra, és teljes óvatossággal járjanak el ebben a dologban, mint ami életfontosságú a szerzetesrendek számára és egész állapotuk ezen múlik. Miután sokat gondolkoztam ezen a kötelességen, arra jutottam, hogy a legnagyobb óvatosságot és figyelmet igénylő feladat a novícius szívének irányítása. Ebben rejlik a siker vagy kudarc legnagyobb lehetősége, és az összeszedett imádság jó vagy rossz tanításának messzemenőbb következményei vannak, mint bármi más feladatnak. Legtöbbször, amikor egy elöljáró hibázik, a helyzetet hamar orvosolni lehet, mert annyian vannak, akik a hibára rá tudnak mutatni, és azután egy szerzetesrendben az emberek nem túl gyorsan követik a hibákat, az összeszedett imában viszont aligha lehet valamit kijavítani, amit a legelején elhibázott valaki. Ha nincs, aki azt mondja, hogy ne így csináld, akkor továbbra is rosszul fogsz viselkedni az adott helyzetben, mert akinek tanácsot kellene adnia, maga sem ért hozzá jobban, mint mások. Ráadásul, ha ebben elvéted az irányt, az eredményromboló, mert nem elég, hogy valami egyszerűen mentes legyen a bűntől, hanem makulátlanul erényesnek is kell lennie, máskülönben a szerzetesrendek olyanok lennének, mint bármely más szervezet, ami az erkölcsi valószínűségre vagy a helyes ítéletre épül, de hát ez volt az alap már az előtt is, hogy beléptél volna a rendbe, ezért egy szerzetesrendhez több kell. (V. fejezet)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése