Évközi 5. hét csütörtök

Évközi 5. hét csütörtök     
Ter 2, 18-25; Mk 7, 24-30

„Ezután továbbment onnan, és Tírusz és Szidon környékére ment”Jézus folytatja evangelizáló körútját. Teljesíti az Atya akaratát, hogy mindenkinek hirdesse az üdvösség jó hírét: Nem vagytok árvák, emberek, szeret titeket az Atya! De azért azt is szem előtt tartja, hogy üzenjen a jövőnek, nekünk is: Ő nemcsak a zsidóké, a mi Messiásunk is. Erre szükségük volt az apostoloknak is, hiszen mindent a vérükbe kellett csöpögtetnie. Tírusz és Szidon vidéke nem Izrael földje. Jézus tudja, hogy van ott egy ördögtől agyon gyötört pogány kislány. A sátánt neki leckéztetnie kell, ki kell vennie a kezéből az ártatlan fiatalt. Ez a dilemma sokszor gyötri majd későbbi segítőtársait, a papokat: ütköznek jogok és tennivalók, mi a helyes döntés? Odamegy tehát a határvidékre. Elmondja a zsidóknak adott kiváltságnak megfelelő rendelkezést: ne tudja meg a környékről senki, hogy ott tartózkodik. De tudja, hogy híre eljut az édesanya fülébe. Szívében bizonyára örül is neki. Örül, mert tiszta szeretettel van tele az a megváltói Szív. De őszintén teljesítenie kell a kétezer éve Ábrahámnak adott ígéretet is: „Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége”. (Ter 12, 3) Ezt, pedig egyelőre mindenki úgy értelmezi, hogy a pogányoknak körül kell metélkedniük, ezzel zsidóvá lenniük, utána lehetnek a Messiás népévé és részesülhetnek javaiban. A zsidók már boldogok lehetnek: a Messiás megszületett, köztük él, csodákat művel, űzi ki egymás után az ördögöket. Ezt annyira magabiztosan érzik, hogy már vitatkoznak is vele: Ne csak azt nézze, mi Isten üzenete, hanem azt is vegye tudomásul, hogy a zsidó népnek vannak emberi erővel kialakított hagyományai. Tisztelje ezeket is a Názáreti Mester! Jézus, pedig tartja magát az igazsághoz: Isten törvényét kell alapvetőnek tekinteni, az emberi okoskodás, pedig csak utána jöhet. Nem Isten fog alkalmazkodni az emberi elképzelésekhez, hanem az embernek Istenhez. De egyelőre tartja magát a választott nép előjogaihoz, amelyeket Istentől kaptak a történelem folyamán. Aztán nyílik az ajtó, és belép a gyermekéért aggódó édesanya. Az akadály megkerülhetetlen. Kér: alázatosan a lábához borul, „és kéri, hogy űzze ki a lányából az ördögöt. Ő azt mondta neki: Hadd, lakjanak jól először a gyermekek; mert nem való elvenni a gyerekek kenyerét, és a kutyák elé dobni”. (Mk 7, 26-27) Ez bizony kemény válasznak tűnik egy gyámoltalan idegen asszony számára. Még úgy is, hogy valószínűleg közmondás volt Jézus válasza. Az asszony nem kapja fel a fejét sértődötten, érti Jézus dilemmáját, hiszen jól ismeri a zsidók felsőbbrendűségének tudatát. Újra kér, alázatosan, de igen talpraesetten: „Ez igaz, Uram! Csakhogy a kiskutyák is esznek az asztal alatt a gyermekek morzsáiból”. Jézus a bajusza alatt nyilván jót mosolygott erre a válaszra. Így már nincs előjogsértés, hiszen a kérelmező elismeri a zsidók kiváltságát, dehogy akarja elvenni vagy megsérteni! Csak a gyermekéért könyörög. Ez, pedig szíve joga minden édesanyának. Erre Jézus azt felelte neki: „Mivel ezt mondtad, menj, kiment az ördög lányodból” (29) Senki más nem károsult, csak az ördög. Neki, pedig ott a jogos büntetés, amiért egy kevésbé talpraesett asszonyt annak idején becsapott.