Az „Egyház szeme”, a
szegények képviselője – kérdések a diakonátus lényegéről
A Vigilia kiadónál megjelent, „A diakonátus
teológiája” című gyűjteményes kötetet mutatták be február 22-én a Sapientia
Szerzetesi Hittudományi Főiskolán, ahol a könyv egyik szerzője, Stefan Sander,
a Nemzetközi Diakonátusi Központ ügyvezetője tartott előadást a témáról.
A II. vatikáni zsinat nyomán újraéledt állandó
diakonátusi hivatal lényegének, identitásának meghatározása számos kérdést
vetett fel az elmúlt évtizedekben. Tisztázni kell a diakónusoknak a lelkipásztorkodásban
betöltött szerepét, dogmatikai-teológiai „helyét”.
Stefan Sander, az Osnabrücki Egyházmegyei
Diakónusképző Intézet igazgatója, a Nemzetközi Diakonátusi Központ ügyvezetője
közel húsz éve foglalkozik diakónusokkal, a diakonátus teológiájával. Ez utóbbi
területen „a szociáldiakóniai súlypontot” hangsúlyozza – mondta a vendégelőadót
méltatva Molnár Ferenc állandó diakónus, a kalocsa-kecskeméti főegyházmegyei
diakónusképzés vezetője a Sapientia Főiskolán.
Stefan Sander előadása elején felvázolta a
problémakört, amely XVI. Benedek pápa 2009. december 15-én megjelent Omnium
in mentem kezdetű motu propriója nyomán elmélyült. A pápa ebben a
dokumentumban az egyházi hivatalokról szólva a 1008. egyházjogi kánont a
Katolikus Egyház Katekizmusának szelleméhez igazítva kimondja: a püspök és a
presbiter Krisztus mint az Egyház Feje személyében cselekszik, a diakónus pedig
a liturgia, az Ige, a szeretet diakóniájában szolgálja (!) a népet. Ez a
szétválasztás csökkenteni látszik e hivatal értékét, és felveti a kérdést, hogy
miben is áll a továbbiakban a diakonátus szentségi jellege. A változtatás
megokolásának hiánya miatt a német egyházban elterjedt az a vélekedés, hogy az
új egyházjogi helyzet a diakonátusnak az ordoból való kivétele, illetve
egyenesen a nők diakonátusa számára készíti elő a terepet. Úgymond ezért kell
megszüntetni a szentségi jelleget.
A pápai megnyilatkozásra, a találgatásokra, a
vélekedésekre utalva Stefan Sander leszögezte: a II. vatikáni zsinat után
hamarosan önállóvá vált diakonátusi hivatal teológiai státusza nem egyértelmű.
Ugyanakkor felmerül az a kérdés is: vajon nem eleve szolgáló jellegű minden
egyházi hivatal?
Az előadó a kérdések tisztázása céljából
bemutatta az egyházi hivatalok főbb teológiai modelljeit. Sander alapvető
megállapítása, hogy a hagyomány sokrétűsége és a zsinati egyháztan tág teret
enged ezeknek a modelleknek, ugyanakkor tény, hogy könnyebb megmondani a
diakonátusról, mi nem tartozik a lényegéhez, mint azt, hogy mi is igazán.
Az egyik modellben a diakónus úgy jelenik meg
mint a pap segítője. Ebben a modellben az Egyház nem más, mint az üdvösség
szentsége, és az Egyház élete Krisztusnak mint Főnek a szentségi megjelenítése,
így az egyházi hivatal szentségi jellege az átváltoztatáshoz és a feloldozáshoz
kötődik. A Lumen gentium (LG) kezdetű dogmatikus konstitúció 29.
fejezete alapján a diakónus a szolgálatra (ministerium) kapja felszentelését.
Sander rámutat, hogy az LG ide vonatkozó része egy 5. századi szövegen alapul,
amely ellenséges a diakonátussal szemben. Ráadásul az eredeti – hosszabb –
szöveg szerint a diakónus a püspök szolgálatára rendelt személy. Sander
megjegyezte, hogy Gerhard Ludwig Müller bíboros, a Hittani Kongregáció
prefektusa e témáról azt nyilatkozta, hogy nem tudjuk, miben áll a diakonátus
szentségi jellege, a hagyomány alapján tulajdonítjuk neki.
A másik modell abból indul ki, hogy a
diakónusban Krisztus a szolga személyében cselekszik (komplementer modell).
Eszerint a püspöki tisztségből részesedve a presbiter Krisztust mint az Egyház
Fejét, a diakónus pedig a szolgáló Krisztust jeleníti meg. A diakónus tehát a
püspököt képviseli, és alapvetően szociáldiakóniai feladatot kap, s ösztönzi is
erre az embereket.
Felvetődik a kérdés: ez a szemlélet nem csupán
a német egyház sajátja? Ott ugyanis a diakonátus szorosan összefonódott a
Caritas tevékenységével. Németországban a diakónusoknak ma is a szociális
területen van dolguk.
Ebben a modellben a diakónus valamiképpen a
peremre szorul – mondta az előadó. – Ugyanakkor fontos üzenetet hordoz a
lábmosás evangéliumi jelenete (Jn 13,1–20). Krisztus úgy jelenik meg itt, mint
Fő (vezető, mester), egyúttal úgy, mint szolga. A Krisztusban végzett
cselekvésnek tehát mindkettőre kell vonatkoznia.
Sander felvázolta a saját modelljét is, amely a
Biblián és a hagyományon, valamint a diakónia szó valódi jelentésén alapul.
Sander modelljének alapvető megállapítása: Isten jelen van a szegényekben, a
szenvedőkben. Az LG 8. fejezete (Lk 4,18 és Lk 19,10 nyomán) és XVI. Benedek
pápa Deus caritas est kezdetű első enciklikája is emlékeztet erre.
A másik fontos szempont ebben a modellben, hogy
Jézus együtt étkezik a vámosokkal, bűnösökkel, jelszerűen üdvösséget és
gyógyulást kínálva fel ebben az „étkezésben”. Az asztalközösség tehát
összekapcsolódik a szegények szolgálatával, ahogy ez már korán ki is alakult a
keresztény közösségekben.
A harmadik jelentős eleme ennek a modellnek „a
hét férfi kiválasztásának” témája. Az ismert történetben szereplő férfiakat a
2. századtól kezdték diakónusoknak nevezni (az Apostolok cselekedetei nem
nevezi őket diakónusoknak). Ők szolgálnak az asztalnál is, de István és Fülöp
diakónusokról tudjuk, hogy hamarosan igehirdetőként léptek fel.
Lukács evangélistának a korai Egyházról rajzolt
képében nem különültek el kizárólagosan szervezeti-karitatív és az igének
szentelt feladatok – szögezte le Sander. – Filippiben Kr. u. 60-ban már
megszilárdult ez a hivatal, a diakónus nem puszta kisegítője a közösségnek.
Az episzkoposzok mellett a diakónusok önálló
szerepben is megjelennek (lásd 1 Tim 3,1–13; Didaché 15,1).
A modell elemeit számba véve végül a diakónia szó jelentését kell tisztáznunk – mondta a német előadó. – A kutatások szerint a korai kereszténységben az episzkoposz és a diakonosz szó jelentése nem tér el a zsidó, hellenista-római szóhasználattól, nem lesz eredendően keresztény használati módja. Azaz nem jelent szűken vett értelemben „szolgát”, hanem inkább közvetítőt, a mester követét. Például Hermész az ókori szövegekben Zeusz diakonosza.
Az érett, kiforrott diakónusi hivatalt mutatja
be egy 5. századi szír rendtartás (Testamentum Domini), melyben a
szociális-karitatív feladat domborodik ki. A diakónus az „Egyház szeme”,
oktatja a tudatlanokat, buzdítja a katekumeneket, figyelemmel van a
szegényekre, a betegekre, számot ad a halottakról, a közösség elé tárja azt,
amit tapasztal.
Sander saját modelljét felvázolva rámutatott,
hogy soha nem lesz egyértelmű teológiája a diakonátusnak, ugyanakkor az Egyház
alapvető feladatából jelentős következtetések adódnak.
Mivel az Isten és a felebarát iránti szeretet
megbonthatatlan egység (ezt hirdeti az Egyház), a püspök egyházi hivatalában a
papi és a diakónusi funkció elválaszthatatlan. Az ókeresztény Egyházban
diakónust is lehetett püspökké kinevezni, anélkül hogy közben pappá szentelték
volna.
A távlatokról szólva Stefan Sander hangsúlyozta
a fontos szempontot: a diakónus alapvetően a szegények, az elfeledettek
képviselője, s bennük éppúgy lehet találkozni Istennel, mint az eucharisztiában
és az igében.
A feladatok sokfélesége pedig megfér egymás
mellett: Kubában a katekézis, Svájcban a plébániavezetés, Németországban a
szociális karakter dominál a diakonátusban, amely alapvetően nyitott identitás.
A problémák tisztázásához pedig párbeszédre, türelemre van szükség az Egyházon
belül, s az egyházi hivatalok között is.
Lukács László piarista szerzetes az előadás
után az új könyvet méltatva megjegyezte: vegyük észre, Ferenc pápában az
episzkoposz és a diakonosz találkozik, s ez élesen veti fel a kérdést:
törődünk-e mindnyájan a szegényekkel?
A diakonátus az Egyház
egyik legdinamikusabban fejlődő intézménye. Magyarországon 125, Olaszországban
4 ezer, az Egyesült Államokban mintegy 20 ezer diakónus szolgál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése