Mindenkinek helye és
küldetése van az egyházban – Beszélgetés a hetvenéves Cserháti Ferenc püspökkel
A külföldi magyarok lelkipásztori ellátásával
megbízott segédpüspökkel 70. születésnapja alkalmából készített interjút adjuk
közre.
– Korán megtalálta a hivatását, 24 évesen
elindult a papi pályán. Honnan kapta az indíttatást erre az útra?
– Nagy öröm számomra és hálás vagyok a
Jóistennek, hogy ezt az életkort megélhettem és mindmáig Őt szolgálhattam.
Nagyon is tudatában vagyok annak, hogy honnan indultam: otthoniasan szólva a
„Lajbi-gödör” partjáról, ez egy kis tavacska a szülőfalumban, Túrterebesen.
Szatmári vagyok, közelebbről túrháti, avagy szamosháti. Szülőfalum
hagyományosan vallásos, sváb-magyar közösség. Akik innen származunk, öntudatos,
sváb vérbe oltott, becsületes magyar katolikusnak valljuk magunkat. Őseink
svábok voltak, gyökereinket soha nem tagadtuk meg, igaz már nagyapáink sem
beszéltek németül.
Ebben a szamosháti-túrháti faluban, ahol a
gyermekkoromat töltöttem, meghatározó volt az egyházi élet. Emlékszem, amikor a
harangszóra özönlöttek az emberek az utcákon, misére mentek, vagy ájtatosságra,
fiatalok és felnőttek egyaránt. A plébános, az „esperes úr” jólelkű , szent
életű pap volt. A románok nagyon meghurcolták, a nyilvános misézéstől
eltiltották. Igazi pap volt, a szentélyben láttuk, ahogyan a káplánnal és a
nővérekkel imádkozott, amikor megérkeztünk a templomba. Mise alatt tele
torokból zengtük a szép szatmári népi énekeket. Búcsúkor tíz-húsz pap is
összegyűlt, dicsérték a terebesi hívek énekét. Azt kell mondjam, hogy gazdag
énektárral rendelkeztünk, az énekeket kívülről tudtuk, ebbe az is belejátszott,
hogy az egyik szatmári papunk, Pakocs Károly maga is szép egyházi énekeket költött.
Irgalmas rendi apácák éltek akkor a
szülőfalumban, káplánok foglalkoztak a gyerekekkel, a lányokkal, a legényekkel.
A déli harangszót a háborút követő időben még magyar idő szerint (a román
időszámítástól eltérően) húzták, később ezt megváltoztatták. A hármas határ
szélén, szögesdrótok árnyékában nőttem fel, egy valóságos Viharsarokban.
Az Egyház közössége nálunk komolyan vette és a
mai napig is komolyan veszi küldetését. Nagyon hálás vagyok ezért a vallásos
háttérért, három püspök származott innen tizenhét év alatt, s az elmúlt ötven
évben vagy tíz papi hivatás. A ’80-as években aztán megindult a kivándorlás
Németországba, Kanadába, Magyarországra. Münchenben vagy háromszázan találtak
otthonra a szülőfalumból.
Summa summarum a hivatásom szempontjából nagyon
meghatározó volt szülőfalum vallásos élete. Testvéreim a kerek évforduló
alkalmából most is összefogtak és hazahívtak, hogy a szülőföldemen adjunk hálát
a Jóistennek. Ott mindig újraéledek, új erőre kapok. Gyökereim ide kötnek, az
anyatejjel itt szívtam magamba annak vallásos lelkiségét, amely mindenhová
elkísért.
Gyakran emlegetem, hogy a hivatások
keletkezéséhez fontos feltétel a családi és az egyházi környezet, akárcsak a
növényeknél a biotóp, azaz a megfelelő klíma, talaj, éghajlat.
– Hány papot szenteltek 1971 fehérvasárnapján
Gyulafehérváron?
– Tizenketten voltunk, összetartó baráti,
paptestvéri társaság. Olyannyira, hogy azóta és a nagy távolságok ellenére is
minden évben találkozunk, és amikor csak lehetett, magam is részt vettem ezeken
az összejöveteleken, bár nagyon messzire szakadtam tőlük. A 46. szentelési
évfordulónkat most Esztergomban ünnepeljük meg. Büszkén mondhatom, hogy
osztálytársaim mind megállták a helyüket, igazi lelkipásztorok. Egyre
kevesebben vagyunk persze, de áldozatok árán is ápoljuk a konfraternitás, a
papi testvériség szellemét: székelyföldiek, váradiak, temesváriak, szatmáriak.
– Márton Áron volt a szentelő püspöke.
Milyennek látta őt?
– Nyolc szép évet töltöttem Márton Áron
közelében: a szatmári Kölcsey Ferenc-középiskolából kerültem a gyulafehérvári
kántoriskolába, és innen a teológiára.
Az üldöztetés ideje volt, a püspök házi
őrizetben. Átjártunk hozzá órákra a teológiáról: hodegetikát és szociológiát
tanított nekünk. Ez utóbbit mások nemigen vállalták. Hozzá eljutottak a
külföldi könyvek, kiadványok, németül olvasott. Az órákon csüngtünk a szavain,
nagyon fegyelmezettek voltunk, figyeltünk, a leadott anyagot megtanultuk,
hiszen nagy szégyen lett volna, ha nem ezt tesszük. Hálás vagyok a
Gondviselésnek, hogy ebben az időszakban a ceremonárius magisztere is lehettem;
ez azt jelentette, hogy a püspöki miséket készíthettem elő. Az is feladatom
volt, hogy kis szobájában püspöki díszbe felöltöztessem és átkísérjem a főpapi
szentmisére, amelyet a közeli székesegyházban tartott. Emlékszem, amikor a
zsinat után egyik alkalommal rá akartam adni a hermelinpalástot, szabadkozott:
„Fiam, hagyjuk ezt most már el”. Ő rendszeresen megkapta a zsinati
dokumentumokat a diplomáciai csatornákon keresztül. Azokat aztán nekem is
átadta, hogy nézzem át, főleg a liturgiával kapcsolatos rendelkezéseket.
– Később nyugaton folytatta teológiai
tanulmányait…
– Gyerekkoromtól bennem volt a tudásszomj,
amelyet az adott körülmények között igyekeztem is kielégíteni. Már elemi
iskolában románul, később a középiskolában németül is komolyabban tanultam;
Karl May regényeit gót betűs könyvekből eredetiben olvastam.
A gyulafehérvári teológián igazi jó veretes
skolasztikus teológiát tanultunk, legtöbbször rövid és tömör (latin)
jegyzetekből. Ezt megtanultuk, de a legtöbben kevésnek találtuk. Később
Innsbruckban, Frankfurtban elismerően nyilatkoztak skolasztikus
felkészültségemről az idősebb professzorok. A fiatalabbak akkor már alig
ismerték a skolasztikus teológiát. Inkább a hegeli filozófia alapelvein
nevelkedtek, a történelemben és a dolgok folyamatában keresték a valóság
megismerését.
Nyolcéves papi működésem idején, amíg a
szatmári egyházmegyében szolgáltam, továbbra is igyekeztem képezni magamat;
ismerőseim, barátaim sok teológiai könyvet becsempésztek nekem elsősorban
Magyarországról, például Gál Ferenc akkor újdonságnak számító munkáit, Halász
Piusz elmélkedéseit, Koncz Lajos írásait és egyebeket. Nagybátyám Tiszaszalkán,
majd Vásárosnaményban volt plébános, így a magyar kiadványokhoz hamarosan
sikerült hozzájutnom, de Németországból is kaptam könyveket. Akkoriban
egyáltalán nem volt könnyű becsempészni ezeket a könyveket, sokszor csodáltam
is barátaimat, hogy merték vállalni értem ezt a rizikót.
A külföldre távozásomnak több oka is volt. Ifjú
lelkipásztorként alig tudtam elfogadni, hogy csak a gyóntatószékben és a
temetőben működjek. Frankfurtba érve azonnal beiratkoztam a Sankt Georgen
filozófiai és teológiai főiskolára. Itt is, akárcsak később Innsbruckban,
nagyon sokféle hallgatóval találkoztam az egész világról, így sokféle
kultúrával is megismerkedhettem. Mindkét helyen egyedül voltam magyar
doktorandusz. Diplomáim megszerzése után Münchenbe kerültem előbb német, majd
magyar lelkipásztori szolgálatba, de mindig megmaradtam szatmári egyházmegyés
papnak. Végül XVI. Benedek pápa jóvoltából Esztergomban püspökké szenteltek, és
azóta örömmel tartozom az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyéhez.
– Számos megbízatása, egyházi tisztsége volt
Németországban, többek közt a német püspöki konferencia magyar delegátusa. Mit
jelentett ez a hivatal?
– 1944-48-ban nagyon sok magyar menekült
érkezett Németországba. A Vatikán azonnal lépett az emigránsok lelkipásztori
ellátásának ügyében. Létrehozta a németországi vatikáni missziót Kronbergben,
Frankfurt mellett, és a többi nemzetiségek kiküldöttje mellett egy magyar
jezsuitát (Gallus Tibor SJ) is kiküldött Németországba, hogy felmérje a magyar
menekültek és emigránsok helyzetét. 1946 elején aztán a kronbergi vatikáni
misszió XII. Pius pápa megbízásából kinevezte Kótai Zoltánt a vatikáni misszió
magyar delegátusának, hogy megszervezze és koordinálja a menekült magyarok
lelkipásztori szolgálatát a németországi megszállt zónák területén. A
delegátusok ebben az időben vatikáni zászlókat tűztek a kocsijukra, hogy
többé-kevésbé szabadon közlekedhessenek a zónákon belül és kívül. 1956-ig a
delegátusok közvetlenül a vatikáni Congregatio Consistorialis
felügyelete alatt működtek, aztán fokozatosan átkerültek a helyi püspöki
konferenciák fennhatósága alá. Németországban velem lezárult ez a megbízatás.
Hazatérésem előtt tehát a német püspöki kar
alkalmazottja voltam, feladataim közzé tartozott a németországi magyar
közösségek és papjaik testvéri látogatása, egyfajta egyházi felügyelete és
koordinálása.
Münchenben a Főlelkészség, a Delegatúra és
ennek delegátusa mindig központi szerepet játszott a németországi, sőt, az
egész nyugat-európai magyar lelkipásztori szolgálatban. Itt volt a Magyar
Caritas Szolgálat, a Pax Romana, a Kastl-i Magyar Gimnázium központi irodája,
itt történt az Életünk szerkesztése, itt volt az európai cserkészet és
több magyar egyesület központja, találkozási helye és egyebek. Európai központ
volt.
Münchenben ifjúsági lelkészként kezdtem német
szolgálatban a Sankt Margaret-plébánián. Ifjúsági tevékenységem révén több
közéleti személyiséggel is megismerkedhettem. Egyik alkalommal az egész
városnegyedet megmozgattuk, amikor a fiatalokkal egy nagyszabású városi
keresztutat rendeztünk hét templomot érintve, a forgalmas úton haladva, rendőri
biztosítással. 1984-ben a müncheni katolikus nagygyűlés idején mintegy hatezer
fiatallal építettük Isten új városát a West-parkban, és ennek előkészítésében,
szervezésében ugyancsak tevékenyen részt vehettem mintegy száz fiatallal. Két
szép évet töltöttem Sendlingben, amely ősibb városrész, mint München központja,
nagy bajor vallási hagyományokkal. Mintegy tíz ifjúsági csoporttal dolgozhattam
a Sankt Margaret közösségi házban, plusz ugyanannyi csoportja volt az
elsőáldozóknak és a bérmálkozóknak is. Remek farsangi összejöveteleket is
tartottunk a vállig érő hajú, hippi kinézetű fiúkkal és a fiatal motorosokkal,
amint ez ott akkoriban divat volt. Ez egy egészen más lelkipásztori szolgálat
volt, mint amihez korábban hozzászoktam. „Félve-remegve jöttem közétek” –
kezdtem nekik első prédikációmat Pál szavaival –, „semmi másról nem akarok
tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről”. Ezek a hippi
kinézetű fiatalok később is az egyházközség tevékeny tagjai maradtak, és többen
közülük ma is barátaim.
Itt igazán rá kellett jönnöm, hogy a külső nem
sokat számít, a modern kinézetű fiatalok között is sok mélyen hívő és vallásos
fiatallal találkozhattam. Jó lecke volt. Egyébként is mindig igyekeztem
nyitottnak lenni az újra.
– Ezt a szemléletet kiteljesíthette a külföldi
magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott püspökként. E sokszínű világ
ugyanakkor sok gonddal is küzd. Év végi, szokásos körlevelében tavaly arról
írt, hogy új utakat kell keresni a megmaradás érdekében.
– Külföldön élő magyarként mindig ügyeskednünk
kellett, hogy megmaradjunk; ha feldobtak minket, mindig talpra kellett esnünk,
akárcsak a macska. Mára a külföldi magyar lelkipásztori szolgálatban is
szükséghelyzet alakult ki. Hiányoznak a magyar papok, de a sok külföldi magyar
egyházközségben mégis meg kell találjuk annak módját, hogy magyar pap nélkül is
tovább ápoljuk hitünket és magyar kultúránkat.
Miklósházy Attila SJ püspök megbízásából már
korábban megismerhettem a nyugat-európai magyar közösségeket és ügyeiket.
Mindketten szorosan együttműködtünk, püspökké szentelésem óta pedig, az elmúlt
tíz év során megismertem az amerikai, kanadai, ausztráliai magyar közösségeket
is. A világiak szerepe itthon is felértékelődött, de Nyugaton és a
tengerentúlon annak már komoly hagyományai is vannak. Én bízom a nyugaton élő
magyar hívek keresztény elkötelezettségében és abban is, hogy közösségeinket,
hitünket, magyar kultúránkat helyenként magyar pap nélkül is tovább ápolják.
Jelen pillanatban mintegy tizenhét olyan
külföldi magyar közösség létezik, amelynek papja nem tud magyarul.
Szükséghelyzetről van szó, hiszen itthon is óriási a paphiány, és bármennyire
kérem püspöktestvéreimet, hogy papot adjanak a külföldi magyar szolgálatba, meg
kell értenem őket, amikor kijelentik, hogy itthon is paphiányban szenvedünk, és
nagy szükségünk van mindenkire.
Külföldön mégsem tehetjük karba a kezünket! Meg
kell találnunk annak módját, hogy egy magyarul nem beszélő pap mellett is
összefogjunk, és fenntartsuk egyházi közösségeinket (a cserkészetet, hétvégi
magyar iskoláinkat, egyesületeinket stb.). Ez a szükségmegoldás sokfelé már jól
működik, még ha nem is tartom azt ideális megoldásnak.
– Püspökké szentelésekor megőrizte papi
jelmondatát: a szeretet mindent legyőz…
– Nem változtattam, nem
kerestem új mottót. Nagy örömöt jelentett számomra, amikor később XVI. Benedek Deus
caritas est című enciklikájában elmélyítette e mottó értelmét. Istenhez, a
Szeretethez, a legnagyobb Úrhoz kötöttem az életemet, szolgálatába szegődtem,
és megtapasztaltam a szeretetét, és ezt igyekszem továbbadni. Ajándék Tőle
minden, amit kaptam, kapok az életben. Neki legyen hála és dicsőség mindörökké.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése