Évközi 7. vasárnap

Évközi 7. vasárnap

Egyetlen ókori istenségről sem maradt fenn, hogy szeretné az embert. A szeretet gyöngeség és kiszolgáltatottság, a pogány istenek pedig erősek és sebezhetetlenek. Csak a mindenható, örökkévaló Isten engedheti meg magának, hogy szeresse az embert, és kiszolgáltassa magát neki. Az egy igaz Isten szentsége, lényege, tökéletessége a szeretet, ez az alapja minden tettének, megnyilvánulásának az isteni személyek között, és kifelé, a világ irányában is, a teremtéstől kezdve a végső beteljesedésig.

Ezért az a hely, ahol ez a szeretet a legnyilvánvalóbban megmutatkozhat, nem a kőből épült templom, nem az öntudatlan anyagvilág, hanem a szeretetre képes ember. A keresztény templom annyiban szent, amennyiben Egyház, vagyis Krisztus Titokzatos Testének fizikai vetülete. Nem az impozáns architektúra, a művészi faragások, a remekbe készült freskók, de még csak nem is a szenteltvíz és tömjénfüst teszi szentté, hanem Isten sajátos jelenléte az Eucharisztiában és a Krisztus-hívők közösségében, akik arra hivatottak, hogy úgy szeressék egymást, ahogy Krisztus szereti őket. A templom lerontása nem más, mint a szeretet elutasítása. És ennek büntetése a halál, mert a misztikus ferences harmadrendi vértanú, Raymundus Lullus megfogalmazása szerint „szeretni élet, nem szeretni halál”. Aki kivonja magát az isteni szeretet éltető miliőjéből, lélekben halottá válik. Aki azonban napról napra megmarad benne, képessé válik arra, hogy továbbadja azoknak is, akik – talán maguk számára sem érzékelhetően, de – haldokolnak nélküle.

Urunk Jézus, az ellenségszeretet parancsa nem erkölcsi kötelességünk, hanem egzisztenciális következménye annak, hogy szeretve vagyunk öröktől fogva és mindörökké, mert aki megízlelte az isteni szeretet édességét, többé nem tud nem szeretni. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy ebben ismerjük fel legfönségesebb hivatásunkat, s bármi történjék is, mi mindig tovább szeressünk, az irántunk ellenséges érzülettel viseltető embertársainkat is rákötve az isteni szeretet infúziójára.