Teremtő szeretet: Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 7. vasárnapra
Tavaszra
várva
A hegyi
beszédben Jézus tovább megy azon az úton, amelyet megkezdett az ószövetségi
törvény. Olyan bátran továbbmegy rajta, hogy az már ellentmondásnak is tűnhet,
antitézisnek, cáfolatnak. „Hallottátok, hogy a régieknek azt mondták… Én pedig
ezt mondom nektek…” – halljuk hat témával kapcsolatban. Ez a cáfolattal is
felérő továbblépés azért fontos nekünk is, mert bizonyos mértékig benne van az
emberi igazságosságnak a meghaladása és felülmúlása is. Mégis úgy látszik,
hosszabb távon ez az igazság éltet, igazán erre a jézusi igazságra érdemes
építeni.
Négy
cáfolatot hallottunk egy héttel ezelőtt, mostanra maradt a két befejező. A
hasonlóság mellett a különbségek is feltűnnek: eddig jobbára tiltó parancsokról
volt szó, a szóval gyilkolás, a gondolattal házasságtörés, az esküvel hazudozás
tiltásáról. Mintha Jézus előbb határt akart volna szabni, körül akarta volna
bástyázni az igazság, a tisztaság, az élet értékeit. De most, ebben a két
befejező mondássorban a teremtő szeretet állítását halljuk Jézus
felszólításaiban, aki ezt a szeretetet mindenkire, még az idegenre és
ellenségre is ki akarja terjeszteni.
Az első
négy antitézisben nagyobb hely jutott az érvelésnek, annak a belátásnak, hogy
mi a „jobb”, hogy mi lesz a rossz büntetése, hogy mit miért nem szabad vagy nem
érdemes megtenni. Most a felsorolás kerül előtérbe, a sokféle emberi helyzet,
amikor annak ellenére dönthetünk a szeretet mellett, hogy mások nem szeretnek
minket, a sokféle jótett, amivel mások felé fordulhatunk. És csak ezután,
befejezésként jönnek az érvek, vagy igazából egyetlen érv, amivel Jézus ezt a
mindenkire érvényes szeretetet megindokolja: így szeret a Mennyei Atya, így
kell, hozzá hasonulva tökéletesnek lenni, többet tenni, mint mások, akik az ő
szeretetét nem ismerték meg (vö. Mt 5,20).
Jézus
mondásait legalább kétféle módon közelíthetjük meg. A felsorolások bősége, az
Isten nagylelkűségéből jókra és gonoszokra felkelő nap, az igazak és bűnösök
földjét termékennyé áztató eső Isten ajándékára, a teremtésre emlékeztet. Isten
szeretete teremt, életet ad: nemcsak azt szereti meg, amiben vagy akiben jót
lát, mint az emberek, hanem szeretetével létre hozza a másikban azt a jót,
amibe beleszerethet. A hat antitézis eszünkbe juttatja a teremtés hat napját.
Isten előbb ott is „rendet tett”, azután élettel töltötte meg a világot. A
tiltások és határok kijelölése után Jézus további mondásai most is szeretettel
kívánják eltölteni, sokféle találékonysággal elevenné tenni az emberek világát.
Emellett
a tágas, teológiai összefüggés mellett azonban ott van a részletek igazsága és
története is. A „szemet szemért, fogat fogért” elv (vö. Kiv 21,24köv; Lev
24,19köv; MTörv 19,21) már az Ószövetségben és a korai zsidó hagyományban is
korlátozni igyekezett a mértéktelen erőszakot: az urak élete drágábbnak
számított, mint a szegényeké, az erősebb bosszúja messzebb ment, mint a rajta esett
sérelem. Jézus az erőszakról való lemondásra ösztönöz, de éppen így adja vissza
a szegény belső szabadságát, akit magánbeszélgetésben vagy bíróság előtt
megaláznak, akit a római katona szolgálatra kényszeríthetett: akinek van ereje
és módja többet tenni, viszonzás nélkül adni, az szabad, az megszabadult a
bosszú béklyóitól. Azzal, hogy a másik kezébe adja magát, kiszolgáltatottnak és
gyengének mutatkozik, de talán felkelti az erősebb lelkiismeretét, talán
emlékezteti őt is a közös Teremtőre, az élet közös kincsére.
A Fiú
beavat az istengyermekség titkába. Szavaival teremti a mennyek országát ezen a
földön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése