DE RODAT SZENT EMÍLIA
apáca, rendalapítónő
*Saint-Martin
de Limouze, 1787. szeptember 6. +Villefranche, 1852. szeptember 19.
Emilia-Maria-Vilma
de Rodat ahhoz a vidéki nemességhez tartozott, amelynek a 19. századi
Franciaország néhány szeretetre méltó alakját köszönheti. 1787. szeptember 6-án
született Dél-Franciaországban, a rodezi egyházmegyében lévő Saint-Martin de
Limouze plébánia Druelle nevű családi székhelyén. Kisgyermek korában anyai
nagyanyjára bízták, és gyermekségének legnagyobb részét Ginal várkastélyban
töltötte. Nevelését nagynénje, Agathe de Pomairols vizitációs nővér vette át,
akit a forradalom elüldözött kolostorából. Emília gondos képzést és mélyreható,
kissé szigorú vallási nevelést kapott tőle. Már igen fiatalon buzgón szentelte
magát az imádságnak, és úgy tűnik, misztikus élményei is voltak. Már akkor erős
szeretetet tanúsított a szegények iránt. Tizennegyedik évétől kezdve mégis
kifejezetten világias korszakot élt át, és sokféle, bár teljesen ártatlan
szórakozás és élvezet ejtette rabul. Ez a korszak 1804 úrnapján ért véget,
amikor hirtelen visszatért a korábbinál mélyebb vallási életéhez.
Időközben
Emília nagyanyja visszavonult Villefranche-de Rouergue-ba, a madame de
Saint-Cyr egykori szerzetesnő által alapított szerzetesházba. 1805 márciusában
Emília is ebbe az otthonba költözött. Villefranche szent életű káplánjának,
Marty abbénak vezetése alatt bontakozott ki lelki élete. Különféle lelki írók,
elsősorban Avilai Nagy Szent Teréz (lásd: A szentek élete, 589. o.), és Szalézi
Szent Ferenc (lásd: A szentek élete, 57. o.) műveit olvasta, és
katekizmusoktatást tartott szegény lányoknak. A szerzetesélet vonzotta, ezért
magánfogadalmat tett, anélkül azonban, hogy egy meghatározott szerzetbe
kötelezte volna el magát. 1809-ben két sikertelen kísérletet tett, hogy
szerzetbe lépjen: az elsőt Figeacban a nevers-i nővéreknél, a másikat Cahors-ban
az örökimádó Picpus nővéreknél. Éppoly kevés sikerrel járt 1812-ben a
Moissacban újból megalapított irgalmas nővérek rendjében való próbálkozása.
Végre 1815 májusában egy szegény nő panaszai (hogy az anyagiakkal nem
rendelkező emberek számára nincs ingyenes oktatás) ráébresztették igazi
hivatására: eldöntötte, hogy szegény gyermekek nevelésének szenteli életét.
Három
leánnyal, akiket Saint-Cyr házában ismert meg, együttesen elhatározták, hogy
megalapítják a Szent József Intézetet. (Ez 1822-ben a Szent Család Intézete
nevet vette fel.) Klauzúrás kongregáció formájában rendezkedtek be, s a szegény
vagy kevéssé ellátott gyermekek ingyenes oktatásának szentelték magukat. Az
oktatás alapfokú iskolai szinten mozgott, így nem volt szükséges hozzá
semmiféle pedagógiai képzettség. Bár az új létesítmény megfelelt a szegények
tényleges szükségletének, Emíliát kezdetben mégis erősen bírálta környezete, és
a villefranche-i papságtól sem kapott megfelelő támogatást. 1816. április 30-án
társnőivel együtt megtelepedett egy szegényes házban, megnyitott két iskolai
osztályt, és befogadott néhány árva gyermeket. Anyagi feltételeik
nyomorúságosak voltak, de 1817-ben valamivel jobb körülmények között
telepedhettek le, 1819. június 29-én pedig beköltözhettek az egykori ferences
kolostorba. Marty abbé lelki vezetésével az új kongregáció fejlődésnek indult,
és számos új tag jelentkezett felvételre. A viszonylag sok haláleset azonban,
amely bizonyára rossz anyagi feltételeikkel állt összefüggésben, megritkította
soraikat. Emília egy ideig arra gondolt, hogy közösségét egyesíti Mária
Lányaival; ezt a szervezetet madame de Trenquelléon alapította meg Agen-ban. Az
egyesülés előkészítése közben, 1822-ben kiderült, hogy a nővérek nem akarnak
mást elismerni elöljárójuknak, mint Rodat anyát.
Emília
egyéni életében ez az időszak a nagy próbatétel korszakát jelentette. 1818-ban
kinövés keletkezett az orrán, és sokáig azt hitték, hogy rákban betegedett meg.
1821-ben megoperálták, de állapota folytonosan rosszabbodott, és néhány év
múlva csaknem teljesen meg is süketült. Ezenkívül 1820. augusztus 9-től heves
lelki szenvedés gyötörte, s ez mindenekelőtt a teljes elhagyatottság érzésében
és a hit elleni erős kísértésekben nyilvánult meg.
Ez
a szenvedés rövid megszakításokkal csaknem élete végéig tarthatott. A
megpróbáltatások nem akadályozták meg abban, hogy messzemenően tevékeny
elöljáró legyen; a Szent Család Intézet azonban csak nagyon lassan fejlődött.
Első elágazása 1822-ben Aubinben valósult meg, s ez egy kisebb nézeteltéréshez
vezetett az alapítónő és Marty abbé közt; ez utóbbi egyébként 1823 júniusában
Rodez általános helynöke lett. Csak 1832-ben hajtott a kongregáció új sarjat
Livinhacban, ahol magába olvasztotta a helybeli kis közösséget, a Nővérek
Szövetségét (Soeurs de l'Union). Ugyanebben az évben kapta meg az intézet
szabályzatát, amelyet Marty abbé szerkesztett, aki azután 1835. november 15-én
meghalt.
Rodat
anyának új gondokkal kellett megküzdenie. 1834-ben Decazevilleben, egy csak
röviddel azelőtt kialakult bányavidéken új alapítást hoztak létre. Csakhamar
megmutatkozott azonban, hogy a bányászok közti apostolság nem egyeztethető
össze a klauzúrával. Létrejött tehát egy klauzúra nélküli ág, s ez nagyon hamar
fejlődésnek indult. Most azonban magától értetődően számos nehézség támadt a
kongregáció két ága közti szervezeti összefüggés miatt. 1835 után gyorsabb
ütemben következtek az új alapítások, bár nagyjából csak Aveyonra és a vele
szomszédos közigazgatási kerületekre korlátozódtak. Sok új házat nyitottak, ám
a szükséges anyagi feltételek nélkül; Emília anya mindenütt ugyanazt az Istenre
hagyatkozást és önzetlenséget tanúsította. Kihasználta azt a számos lehetőséget
is, amelyet a társulat klauzúra nélküli ága kínált, és az oktatás
feladatköréhez új működési területeket csatolt: házi betegápolást,
fogolylátogatást, menedéket a bűnbánó nőknek.
A
Szent Családról nevezett kongregációnak új válságot kellett kiállnia. A Marty
abbé által szerkesztett szabályzat csakhamar nem felelt meg az új helyzetnek,
és 1844-ben elengedhetetlenné vált átdolgozása. A feladatot Barthe abbéra, egy
rodezi papra bízták, aki azt javasolta, hogy a társulat két ágát olvasszák
egybe, és mindkettő számára töröljék el a klauzúrát. Az alapítónő ezzel nem
értett egyet, mert határozottan ragaszkodott a klauzúrához. Barthe abbé
szerencsére engedett, és a két ág továbbra is elkülönült egymástól. A társulat
sok nővére bírálta az alapítónő anyagi kérdésekben tanúsított derűlátását, és
feltétlen, szinte kizárólagos bizalmát a gondviselésben. Így hát az 1846-ban
fogalmazott új szabályzat szerint teljhatalmát ebben a pontban korlátozta egy
tanács; ez azonban csak még inkább növelte a pénzügyi nehézségeket.
1852
márciusában Emília anya bal szemén daganat keletkezett. Ettől kezdve megszűntek
lelki szenvedései. Megértette, hogy ez a közelgő vég jele, és alázatosan kérte:
szabadítsák meg minden vezető tevékenységtől. Mivel egészségi állapota
folytonosan rosszabbodott, augusztus végén teljesítették kérését.
Gyóntatóatyjának engedelmeskedve szeptember 7. és 10. között lediktálta életrajzát;
ez nagy értékű vallási dokumentum, bár belső életének misztikájáról csak nagyon
mértéktartóan nyilatkozik meg benne. 1852. szeptember 19-én halt meg.
1940. június 9-én boldoggá,
1950. április 23-án pedig szentté avatták.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése