Évközi 24. vasárnap

Évközi 24. vasárnap      
Iz 55,6-9;Fil 1,20a-24. 27a; Mt 20,1-16a

„Igen, amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál
Izajás próféta korában már a déli Zsidóország, Júda is erősen bálványimádó. A bálványokat már nemcsak öntvényekben és faragványokban képzelik isteneknek, hanem imádják a csillagvilágot és az egyes jelesebb csillagokat is. A nagyon éles eszű Izajás, akit prófétakirálynak is mond az Ószövetség, kénytelen megfeddeni Ácház királyt is, mert megtűri, sőt titokban maga is műveli a bálványozást. „Hagyja el gonosz terveit a bűnös, térjen vissza az Úrhoz, mert megkönyörül rajta, Istenünkhöz, mert bőkezű a megbocsátásban”. (Iz 55,7) Ezt követeli az ember józan esze is. Az értelmet az ember lelke egyik nagyszerű képességét azért ajándékozta az Úr az ember számára, hogy a szellemvilágban már meglévő, angyali megismerő képességhez hasonlóan az ember is képes legyen értelmével felismerni az Istent, mint megismerése legfőbb tárgyát és célját. Innen érthet, hogy Isten az ember egyik legnagyobb kincsét, az értelmét meghazudtoló emberi magatartást mélységesen elítéli.„Hiszen az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok, mondja az Úr” (8) Isten kizárólag azért teremthette a mérhetetlen nagy csillagvilágot, hogy az ember értelmével kikövetkeztethesse Isten létének talán legékesebb bizonyítékát. A létezők világában minden véges, kivéve az Istent. Az Ő létének és tevékenységének nincsenek korlátai. Legnagyobb műve, a csillag- világ, tejútrendszerekből áll. Ezek a rendszerek szerkezetükben mind más és más alakzatúak.  Az ember értelme pedig következtet: az, aki ezt a mérhetetlen csillagvilágot kigondolta és létrehozta, csak végtelen nagy lehet értésben és akarásban is. Ezt a valakit nevezzük Istennek. Őt összekeverni más, véges létezőkkel, butaság. Isten hozta létre a világ minden más létezőjét. Az embert és életének minden körülményét is. Az Ő műve az emberi közösség minden fajtája: Család, nemzet, ezek sorsa, történelme is. Áll tehát minden részletre és alakulásra is a fentebbi isteni üzenet: „Az én gondolataim nem a ti gondolataitok. és az én útjaim nem a ti útjaitok”. A népeknek sorsa van, és ezt is Isten szabta meg. Ezért Istentől függ végső soron nemzetünk sorsa is. El kell gondolkodnunk, sorsunk alakulása, története miért békés vagy békétlen, virágzó vagy sorsüldözött? Az alakulásban az Ő áldása vagy büntetése a döntő. Ehhez pedig az Ő kegyelme és a mi érdemünk vagy érdemtelenségünk a döntő körülmény. Honfoglalásunk biztos istenáldás. A gyönyörű és sok  kincsű hely teljesen ajándék volt számunkra, nem kellett elvenni senkitől, nem volt itt szervezett ország. Rövidesen azonban rájöttek a nyugati szomszédok, hogy ez nekik nagy veszteség. El kell venni tőlünk. Hatalmas csapataik egy része Pozsonyban gyülekezett, a másik a Duna jobb partján érkezett. Árpád fejedelem seregével egy napos csatával végzett ezekkel. Éjjel átúsztatta seregét a Dunán, hajnalban nekiesett Pozsonynak, estére már szélvészként űzte őket nyugatra. A történelem során 1849-ben, 1918-ban, 1956-ban hányadán álltunk Istennel? Most végre gondolkodjunk vele együtt, és azokkal, akik istenfélők.