Krisztus a mindenség Királya
elmélkedés tizenötödik rész
Az Atya láthatatlanul magához ölelte Egyszülöttét, amint a küldetés, az egész emberi nem megváltása beteljesült.
A keresztre feszítés borzalmas kínjait részben eltakarta az el nem múló fényárban lakó Isten.Az istenség fényéből halvány mintát adott a teremtés kezdetén, „amikor a föld még puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten lelke lebegett a vizek fölött. Isten szólt: Legyen világosság, és lett világosság. Isten látta, hogy a világosság jó” (Ter 1,2-4) János apostol figyelt. A történtek láttán hite is veszélybe került, de kezdett megérni valami benne a titokból, ami igazságtalannak tűnt, pedig Isten mélységes titka volt beteljesülőben a Golgotán. „A hatodik óra körül sötétség támadt az egész földön, s egészen a kilencedik óráig tartott. A nap elsötétedett, a templom függönye középen kettéhasadt. Jézus ekkor hangosan felkiáltott: Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet. E szavakkal kilehelte lelkét. Mikor a százados a történteket látta, dicsőítette az Istent, s azt mondta:Ez az ember valóban igaz volt. És az egész kíváncsi tömeg, amely összeverődött, a történtek láttán mellét verte és szétoszlott. Jézus ismerősei pedig, köztük az asszonyok is, akik Galileából kísérték, távolabb állva látták mindezt“ (Lk 23,44-49) A katonák kordonja közé szorított tömeg, Jézus ellenségei, nem akartak vagy nem tudtak okozati összefüggéseket találni ezek a történelmi és természeti jelenségek között. Ők csak diadalmat éreztek, és azt vélték, hogy Jézus alulmaradt a jogi vitában, ezért azt hajtogatták bárgyún: „A Messiás, Izrael királya, szálljon le most a keresztről a szemünk láttára, s akkor hiszünk”.(Mk 15,32) Jézus lelke látja, hogy Édesanyja az iszonyú szenvedések ellenére is tökéletes hittel hiszi Fia istenségét. Ölében tartja a drága holttestet és imádja. Helyesen teszi, hiszen a halálban Jézus emberi lelke és teste csak egymástól vált el, az istenség egyesülve maradt emberi lelkével és testével. Érthető a Szűzanya állásfoglalása. Az is magától értődött, hogy az angyali őrség a lepedőbe burkolt holttest mellett harmadnapig őrségben álltak. Jézus édesanyját Szent Jánosra bízta. Helyesen gondolta egy magyar testvérünk, hogy Édesanyánkkal együtt kell sírnunk:
„Valék siralom-tudatlan, Siralomtól süppedek, Bútól aszok, epedek. Választ világomtól, zsidó, fiacskámtól, Édes örömemtől. Ó én édes uracskám, Egyetlen egy fiacskám! Síró anyát tekintsed, Bújából kihúzzad! Szemem könnytől árad, és keblem bútól fárad. Te véred hullása. Én keblem alélása. Világ világa, virágnak virága! Keservesen kínzatol, vasszegekkel veretel. Ó nekem, én fiam, édesb méznél, Szegényül szépséged, véred patakzik vízként. Siralmam, fohászkodásom mutatkozik kívül. Én keblemnek belső búja, mi soha nem enyhül. Végy halál engemet. Egyetlenem éljen, maradjon uracskám, kit világ féljen! Ó igaz Simeonnak biztos szava beteljesedett. Én érzem e bútőrt, mit hajdan ígére. Elválnám tőled, de ne volna, hogy így kínzatol Fiam halálra. Zsidó, mit téssz, törvénytelen, mert fiam hal bűntelen. Fogva, húzogatva, öklelve, kötve, ölöd. Kegyelmezzetek fiamnak, ne legyen kegyelem magamnak. Avagy halál kínjával, Anyát édes fiával egyetemben öljétek!”
(Ómagyar Mária-siralom, Hét évszázad magyar versei 1, 155-156)
Milyen jó érzés a mai hit-közömbös világban olvasni arról, hogy egyszer magyar huszár hallgatta Jézus kereszthalálának történetét.A végszóra kardjára csapott és így szólt: „Csak lettem volna ott a huszárjaimmal, mennyire másként alakult volna Jézus sorsa.” Jézusnak meg kellett halnia, hogy minket üdvözíthessen.
elmélkedés tizenötödik rész
Az Atya láthatatlanul magához ölelte Egyszülöttét, amint a küldetés, az egész emberi nem megváltása beteljesült.
A keresztre feszítés borzalmas kínjait részben eltakarta az el nem múló fényárban lakó Isten.Az istenség fényéből halvány mintát adott a teremtés kezdetén, „amikor a föld még puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten lelke lebegett a vizek fölött. Isten szólt: Legyen világosság, és lett világosság. Isten látta, hogy a világosság jó” (Ter 1,2-4) János apostol figyelt. A történtek láttán hite is veszélybe került, de kezdett megérni valami benne a titokból, ami igazságtalannak tűnt, pedig Isten mélységes titka volt beteljesülőben a Golgotán. „A hatodik óra körül sötétség támadt az egész földön, s egészen a kilencedik óráig tartott. A nap elsötétedett, a templom függönye középen kettéhasadt. Jézus ekkor hangosan felkiáltott: Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet. E szavakkal kilehelte lelkét. Mikor a százados a történteket látta, dicsőítette az Istent, s azt mondta:Ez az ember valóban igaz volt. És az egész kíváncsi tömeg, amely összeverődött, a történtek láttán mellét verte és szétoszlott. Jézus ismerősei pedig, köztük az asszonyok is, akik Galileából kísérték, távolabb állva látták mindezt“ (Lk 23,44-49) A katonák kordonja közé szorított tömeg, Jézus ellenségei, nem akartak vagy nem tudtak okozati összefüggéseket találni ezek a történelmi és természeti jelenségek között. Ők csak diadalmat éreztek, és azt vélték, hogy Jézus alulmaradt a jogi vitában, ezért azt hajtogatták bárgyún: „A Messiás, Izrael királya, szálljon le most a keresztről a szemünk láttára, s akkor hiszünk”.(Mk 15,32) Jézus lelke látja, hogy Édesanyja az iszonyú szenvedések ellenére is tökéletes hittel hiszi Fia istenségét. Ölében tartja a drága holttestet és imádja. Helyesen teszi, hiszen a halálban Jézus emberi lelke és teste csak egymástól vált el, az istenség egyesülve maradt emberi lelkével és testével. Érthető a Szűzanya állásfoglalása. Az is magától értődött, hogy az angyali őrség a lepedőbe burkolt holttest mellett harmadnapig őrségben álltak. Jézus édesanyját Szent Jánosra bízta. Helyesen gondolta egy magyar testvérünk, hogy Édesanyánkkal együtt kell sírnunk:
„Valék siralom-tudatlan, Siralomtól süppedek, Bútól aszok, epedek. Választ világomtól, zsidó, fiacskámtól, Édes örömemtől. Ó én édes uracskám, Egyetlen egy fiacskám! Síró anyát tekintsed, Bújából kihúzzad! Szemem könnytől árad, és keblem bútól fárad. Te véred hullása. Én keblem alélása. Világ világa, virágnak virága! Keservesen kínzatol, vasszegekkel veretel. Ó nekem, én fiam, édesb méznél, Szegényül szépséged, véred patakzik vízként. Siralmam, fohászkodásom mutatkozik kívül. Én keblemnek belső búja, mi soha nem enyhül. Végy halál engemet. Egyetlenem éljen, maradjon uracskám, kit világ féljen! Ó igaz Simeonnak biztos szava beteljesedett. Én érzem e bútőrt, mit hajdan ígére. Elválnám tőled, de ne volna, hogy így kínzatol Fiam halálra. Zsidó, mit téssz, törvénytelen, mert fiam hal bűntelen. Fogva, húzogatva, öklelve, kötve, ölöd. Kegyelmezzetek fiamnak, ne legyen kegyelem magamnak. Avagy halál kínjával, Anyát édes fiával egyetemben öljétek!”
(Ómagyar Mária-siralom, Hét évszázad magyar versei 1, 155-156)
Milyen jó érzés a mai hit-közömbös világban olvasni arról, hogy egyszer magyar huszár hallgatta Jézus kereszthalálának történetét.A végszóra kardjára csapott és így szólt: „Csak lettem volna ott a huszárjaimmal, mennyire másként alakult volna Jézus sorsa.” Jézusnak meg kellett halnia, hogy minket üdvözíthessen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése