Francisco de Osuna
Harmadik Lelki Ábécéskönyv szemelvények
válogatta és fordította: Várnai Jakab OFM
21. Bensőségesen nyugtasd és csöndesítsd el értelmedet.
Intimamente asosiega y acalla tu entendimiento.
Hogyan értsük azt, hogy "ne gondoljunk semmire"?
Akik lelki dolgokban nem jártasak, rendszerint sok kérdést és kétséget fogalmaznak meg ennek a betűnek a jelentését illetően, miközben azt gondolják, hogy az csupán annyi, hogy semmit ne gondoljunk. Ha viszont értelmünket pihentetnünk kell és bensőséges módon el kell azt nyugtatnunk, ez nyilvánvalóan igényli, hogy gondoljunk valamire. Ha tényleg arról lenne szó, hogy ne gondoljunk semmire, akkor erre illene a szatirikus szava: "A semmiből nem jöhet semmi, és a semmi nem tud sehová visszatérni."A durva emberek rendszerint leszólják a szent áhítat gyakorlását ebben a dologban. Ahogy Nazianzoszi Szent Gergely írja: "Jóllehet mindenkinek szabad dicsérnie a saját imamódját, vigyázz, hogy ne szóld le azt, aminek az értékét te nem ismered, mert azon túl, hogy vakmerőség, esetleg botránkoztatod azokat, akik Istent a tudós tudatlanság által közelítik meg, amit világ bölcsei és tudósai nem érnek el."Nem nyomd el annyira értelmedet, hogy az már ne higgyen semmiben, amit nem ért, máskülönben kevés tudásra jutsz. Ne mondd, hogy értelmedet csak a hit dolgaiban nyomod el; hát nem szoktunk hinni az elöljáróinknak, bizonyítékot nem kérve, még akkor is, ha értelmünk ellen van, amit mondanak? Azután, ez az áhítatgyakorlat a katolikus hiten alapul, amely megtisztítja az összeszedettek szívét és kivet belőle minden teremtett dolgot. Nem rosszak a teremtett dolgok, de kevésbé jók, mint az Úristen, akit tiszta lélekben kell megközelítenünk, ahogy az Úr mondja az evangéliumban. Ha te nem érted Szent Dénest, az nem jelenti azt, hogy ő mindenestül érthetetlen, mert Gerson és más szentéletű teológusok megértették őt és tanáccsal és intéssel szolgáltak az ördög incselkedéseivel szemben, aki annál inkább megpróbál becsapni minket, minél magasztosabb dolgokba hatolunk. Ha pedig eltérít azoktól, akkor azt gondolja, hogy valami nagydolgot ért el, mert jól tudja, hogy saját rendeltetési helyünkről zavart el, amikor rávett, hogy félelemből meghátráljunk. Az összeszedettséget gyakorlók nem tartják úgy, hogy a tökéletesség egyenlő lenne azzal, hogy semmit sem gondolunk. Ha így lenne, akkor azok lennének tökéletesek, akik alszanak, hacsak nem álmodnak, illetve a csodálkozók. Ha valahol azt olvasod, hogy hasznos dolog semmire nem gondolni, akkor tudj róla, hogy ez az utasítás az ezen a téren újoncoknak szól, hogy tanuljanak meg alázatosan Istenhez fordulni az elkalandozásból, uralni értelmüket és igaz szívvel mondani a zsoltárt: "Mert szívem lángra lobbant és bensőm elváltozott. Semmi lettem és semmit sem tudtam: olyan lettem előtted, mint az oktalan állat, és mindig veled vagyok." Dávid szavait arról, hogy "semmi lettem és semmit sem értek", Gerson az összeszedett ima fényében értelmezi, ugyanis itt az értelem elnyugszik és olyanná válunk, mint a kicsi állat, amin az Úr bevonult Jeruzsálembe, mert ez a szív igazi békéje, ahol az értelmet csak az istenhit kantára tartja kézben. Ha csak ennyiből állna a nem-értés – vagyis annyiból, hogy semmit nem értünk – akkor nemcsak hogy elmaradna a tökéletességtől, de az elpocsékolt időt hasznosabban töltöttük volna jó gondolatokkal. A helyzet viszont az, hogy ebben a dologban akkor érjük el a tökéletességet, ha azért hagyunk fel az értelmi működéssel, hogy csakis Istennel foglalkozzunk képességeink legjavát bevetve. Szükséges ugyanis, főleg a kezdőknek, hogy megtanuljuk kivetni az összes gondolatot, ami szétszór minket, mert, ahogy Gerson megjegyzi, az összeszedettségben a legnehezebb feladat a szellem elszakítása az értelmet lefoglaló képzelgésektől. Sokáig tart, amíg megszokjuk, hogy elvessünk minden olyan értelmi mozgást, ami teremtményekre irányul, azért, hogy értelmünket a hit szabadon és tisztán irányíthassa az Úristennel való egységre, ami az egyetlen szükséges dolog, amit Krisztus kért, hogy mint jobbik részt válasszuk.
Akik ezt az utat követik, csak azért dolgoznak és gyakorolnak, hogy az istenszeretetet lángra lobbantsák magukban, egy olyan szeretetért, ami érett és magáért beszél. Nem érdekli őket, hogy indokokat kutassanak Isten szeretetére; nem mintha ez önmagában rossz volna, viszont ők már elhatározták és eldöntötték, hogy egyedül Istent fogják szeretni mindenek fölött, és fölemelik lelküket a jóság forrásához, ahonnan a szeretet kiárad. Akik átgondolják ezeket és gyakorolják az összeszedett imát, azok tudják, mennyire más dolog az értelem és a szeretet munkája. Jóllehet nem tudjuk szeretni, amit nem értünk, mégis elég, ha Istent évekig a hitben ismertük, és már értjük szívünk mélyén, hogy egyedül ő méltó arra, hogy önmagáért szeressék. Hozzá vonulunk vissza, amikor szívünket összeszedjük, hogy bensőségesebben szeressük őt és mintegy a jelenlétében időzzünk. Amikor az Imádottal vagyunk együtt, akkor nem állunk le átgondolni, hogy hogyan fogjuk majd szeretni, hanem máris szeretetet érzünk iránta. Ismerd hát fel, hogy ez az egész dolog a semmit-se-gondolásról jóval többet jelent, mint ahogy általában beszélnek róla. Megmagyarázni nem lehet, mert Istenre vonatkozik, aki leírhatatlan. Én mégis azt mondom, hogy nem gondolni semmit-annyit tesz, mint mindent gondolni, amennyiben lemondunk az értelemről, látva az Egyet, aki mindennél csodálatosabb. Ebben a semmit-se-gondolásban a legelső jó dolog az, hogy az összeszedett ember egészen egyszerűen és nagyon finoman egyedül Istenre figyel. Gerson azt mondja, hogy ilyenkor zárva az ajtó az ördög minden cselvetésének, amely az érzékszervek egyikén lép be mindig. Végül pedig, ez a semmit-se-gondolás, amiről írunk, akármennyire kezdetlegesnek is tűnik, előkészít minket arra, hogy elszakadjunk és függetlenné váljunk, hogy szívünk egyedül Istenhez szárnyaljon, aki szabadnak és egésznek kívánja azt. Az elmondottakból rájöhetsz, hogy amikor elnyugtatod az értelmedet, és hagyod pihenni a szent tétlenségben, amiről Szent Ágoston ír, akkor erőfeszítéseid korántsem szünetelnek, hanem igyekszel feléleszteni a szív szándékát, a lélek hozzáállását, és egész figyelmeddel egyedül Isten felé fordulni hittel és áhítattal, abban a meggyőződésben, hogy az Ő szent Fölsége ebben a magasztos műben leli tetszését. Bár a mi részünkről sohasem tökéletes a mű, amennyiben mi magunk képtelenek vagyunk teljesen tartózkodni a gondolkodástól, Urunk fogja tökéletessé tenni azt, amikor felülről meglátogat és kiterjeszti fölénk a kegyelem jobbját, hogy csöndet parancsoljon bennünk. Akik tapasztaltak ebben az áhítatgyakorlatban, azoknak az emlékezete és értelme annyira nyugodt és csöndes, amikor Istennel vannak és kegyelmének örvendenek, hogy semmit sem fontolgatnak, még azt sem, ami akkor éppen történik velük, mert teljesen elmerülnek abban, és megrészegülnek attól, amit lelkükben éreznek. Ez az állapot egy mélységes figyelemből fakad, amely olyan, mint amit akkor érzünk, amikor olyan tisztelettel beszélünk egy úrral, hogy már nem is gondolunk arra, személyre, akinek a jelenlétében vagyunk. Az összeszedettségben lévő ember megelégszik a hitnek a fényével, amit bárki birtokolhat; elnyugtatja és lecsendesíti értelmét, arra utasítja, hogy ne kutassa Isten dolgait, mert a hitből tudja, hogy Isten létezik és megjutalmazza őt bármilyen szolgálatért. És mivel én hiszem, hogy – ahogy Szent Ágoston írja – Isten közelebb van hozzám, mint én önmagamhoz, ezért összeszedett lehetek Istenben, önmagamban, és beléphetek a saját házamba, hogy bensőségesen elpihenjek annál, akinek szavaiban nincs keserűség. Szent Gergely szerint mivel a lélek nem lehet meg gyönyörűség nélkül, azért ha lezárjuk az érzékek kapuját, akkor önmaga fölé emelkedik, hogy mennyei gyönyörűséget keressen. A hit irányításával, ahogy a három királyok a csillag után, a lélek mindenen áthalad, míg nem találkozik a legfőbb jóval, aki túl van testen és véren és minden elképzelhetőn, túllép minden teremtett dolgon, és annyira eltávolodik az elképzelhetőktől, hogy csak a minden gondolattól megtisztított tiszta öntudat egyesülhet vele. Torlaszold hát el a forrást lelkedben, ahonnan a szeretet, ahogy Szent-Viktori Richárd mondja, mindig és egyre csak előtör, és ezzel kényszerítsd, hogy fölfelé áradjon. Ha pedig nem emelkedik föl, akkor – csöndben maradva és önmagában nyugodva – látni fogja Isten képét saját tiszta víztükrében, és az jobban ragyog majd ott, mint bármi más, feltéve, hogy elül a gondolatok kavargó örvénye. Nem véletlenül parancsolja meg oly gyakran a Szentírás, hogy térjünk önmagunkba és lépjünk be szívünkbe. Mindenkinek önmagában kell nyugodnia és nem szabad kijárkálnia; be kell csuknia maga mögött az ajtót, bezárva önmagát, hogy Isten titokban egyesülhessen a lélekkel. A léleknek nem szabad kinyitnia az érzékszervek ajtaját vagy elhúznia a virrasztás reteszét, amely az ajtót zárja. Mert ha így tesz, elmegy tőled az, aki vigasztalt téged az ajtó bezárásakor, amiből "áldás származott gyermekeidre" (ezek a te vágyaid). Minél jobban bezárod az érzékek kapuját, Isten annál jobban megerősödik lelkedben. Mivel mindig velünk van, ezért nem kell ajtót nyitni neki, csak rábólintani, és minden mást elutasítani, mert ha egész szeretetünket feléje fordítjuk, az hevesebb lesz. Nem szabad lebecsülnöd ezt a gyakorlatot csupán azért, mert egy filozófus vagy egy zsidó alkalmazta. Ugyanilyen okból elutasíthatnád a szent Passió áhítatgyakorlatait, amelyeket a régiek annyian kedveltek. Azt sem szabad gondolnod, hogy csupán azért, mert valamit jó és rossz emberek egyaránt gyakorolnak, attól az kevésbé jó, mert mindenkiben az illető beállítottsága szerint fejti ki hatását, és önmagában hordozott értékét ez nem érinti. (V. fejezet)
Harmadik Lelki Ábécéskönyv szemelvények
válogatta és fordította: Várnai Jakab OFM
21. Bensőségesen nyugtasd és csöndesítsd el értelmedet.
Intimamente asosiega y acalla tu entendimiento.
Hogyan értsük azt, hogy "ne gondoljunk semmire"?
Akik lelki dolgokban nem jártasak, rendszerint sok kérdést és kétséget fogalmaznak meg ennek a betűnek a jelentését illetően, miközben azt gondolják, hogy az csupán annyi, hogy semmit ne gondoljunk. Ha viszont értelmünket pihentetnünk kell és bensőséges módon el kell azt nyugtatnunk, ez nyilvánvalóan igényli, hogy gondoljunk valamire. Ha tényleg arról lenne szó, hogy ne gondoljunk semmire, akkor erre illene a szatirikus szava: "A semmiből nem jöhet semmi, és a semmi nem tud sehová visszatérni."A durva emberek rendszerint leszólják a szent áhítat gyakorlását ebben a dologban. Ahogy Nazianzoszi Szent Gergely írja: "Jóllehet mindenkinek szabad dicsérnie a saját imamódját, vigyázz, hogy ne szóld le azt, aminek az értékét te nem ismered, mert azon túl, hogy vakmerőség, esetleg botránkoztatod azokat, akik Istent a tudós tudatlanság által közelítik meg, amit világ bölcsei és tudósai nem érnek el."Nem nyomd el annyira értelmedet, hogy az már ne higgyen semmiben, amit nem ért, máskülönben kevés tudásra jutsz. Ne mondd, hogy értelmedet csak a hit dolgaiban nyomod el; hát nem szoktunk hinni az elöljáróinknak, bizonyítékot nem kérve, még akkor is, ha értelmünk ellen van, amit mondanak? Azután, ez az áhítatgyakorlat a katolikus hiten alapul, amely megtisztítja az összeszedettek szívét és kivet belőle minden teremtett dolgot. Nem rosszak a teremtett dolgok, de kevésbé jók, mint az Úristen, akit tiszta lélekben kell megközelítenünk, ahogy az Úr mondja az evangéliumban. Ha te nem érted Szent Dénest, az nem jelenti azt, hogy ő mindenestül érthetetlen, mert Gerson és más szentéletű teológusok megértették őt és tanáccsal és intéssel szolgáltak az ördög incselkedéseivel szemben, aki annál inkább megpróbál becsapni minket, minél magasztosabb dolgokba hatolunk. Ha pedig eltérít azoktól, akkor azt gondolja, hogy valami nagydolgot ért el, mert jól tudja, hogy saját rendeltetési helyünkről zavart el, amikor rávett, hogy félelemből meghátráljunk. Az összeszedettséget gyakorlók nem tartják úgy, hogy a tökéletesség egyenlő lenne azzal, hogy semmit sem gondolunk. Ha így lenne, akkor azok lennének tökéletesek, akik alszanak, hacsak nem álmodnak, illetve a csodálkozók. Ha valahol azt olvasod, hogy hasznos dolog semmire nem gondolni, akkor tudj róla, hogy ez az utasítás az ezen a téren újoncoknak szól, hogy tanuljanak meg alázatosan Istenhez fordulni az elkalandozásból, uralni értelmüket és igaz szívvel mondani a zsoltárt: "Mert szívem lángra lobbant és bensőm elváltozott. Semmi lettem és semmit sem tudtam: olyan lettem előtted, mint az oktalan állat, és mindig veled vagyok." Dávid szavait arról, hogy "semmi lettem és semmit sem értek", Gerson az összeszedett ima fényében értelmezi, ugyanis itt az értelem elnyugszik és olyanná válunk, mint a kicsi állat, amin az Úr bevonult Jeruzsálembe, mert ez a szív igazi békéje, ahol az értelmet csak az istenhit kantára tartja kézben. Ha csak ennyiből állna a nem-értés – vagyis annyiból, hogy semmit nem értünk – akkor nemcsak hogy elmaradna a tökéletességtől, de az elpocsékolt időt hasznosabban töltöttük volna jó gondolatokkal. A helyzet viszont az, hogy ebben a dologban akkor érjük el a tökéletességet, ha azért hagyunk fel az értelmi működéssel, hogy csakis Istennel foglalkozzunk képességeink legjavát bevetve. Szükséges ugyanis, főleg a kezdőknek, hogy megtanuljuk kivetni az összes gondolatot, ami szétszór minket, mert, ahogy Gerson megjegyzi, az összeszedettségben a legnehezebb feladat a szellem elszakítása az értelmet lefoglaló képzelgésektől. Sokáig tart, amíg megszokjuk, hogy elvessünk minden olyan értelmi mozgást, ami teremtményekre irányul, azért, hogy értelmünket a hit szabadon és tisztán irányíthassa az Úristennel való egységre, ami az egyetlen szükséges dolog, amit Krisztus kért, hogy mint jobbik részt válasszuk.
Akik ezt az utat követik, csak azért dolgoznak és gyakorolnak, hogy az istenszeretetet lángra lobbantsák magukban, egy olyan szeretetért, ami érett és magáért beszél. Nem érdekli őket, hogy indokokat kutassanak Isten szeretetére; nem mintha ez önmagában rossz volna, viszont ők már elhatározták és eldöntötték, hogy egyedül Istent fogják szeretni mindenek fölött, és fölemelik lelküket a jóság forrásához, ahonnan a szeretet kiárad. Akik átgondolják ezeket és gyakorolják az összeszedett imát, azok tudják, mennyire más dolog az értelem és a szeretet munkája. Jóllehet nem tudjuk szeretni, amit nem értünk, mégis elég, ha Istent évekig a hitben ismertük, és már értjük szívünk mélyén, hogy egyedül ő méltó arra, hogy önmagáért szeressék. Hozzá vonulunk vissza, amikor szívünket összeszedjük, hogy bensőségesebben szeressük őt és mintegy a jelenlétében időzzünk. Amikor az Imádottal vagyunk együtt, akkor nem állunk le átgondolni, hogy hogyan fogjuk majd szeretni, hanem máris szeretetet érzünk iránta. Ismerd hát fel, hogy ez az egész dolog a semmit-se-gondolásról jóval többet jelent, mint ahogy általában beszélnek róla. Megmagyarázni nem lehet, mert Istenre vonatkozik, aki leírhatatlan. Én mégis azt mondom, hogy nem gondolni semmit-annyit tesz, mint mindent gondolni, amennyiben lemondunk az értelemről, látva az Egyet, aki mindennél csodálatosabb. Ebben a semmit-se-gondolásban a legelső jó dolog az, hogy az összeszedett ember egészen egyszerűen és nagyon finoman egyedül Istenre figyel. Gerson azt mondja, hogy ilyenkor zárva az ajtó az ördög minden cselvetésének, amely az érzékszervek egyikén lép be mindig. Végül pedig, ez a semmit-se-gondolás, amiről írunk, akármennyire kezdetlegesnek is tűnik, előkészít minket arra, hogy elszakadjunk és függetlenné váljunk, hogy szívünk egyedül Istenhez szárnyaljon, aki szabadnak és egésznek kívánja azt. Az elmondottakból rájöhetsz, hogy amikor elnyugtatod az értelmedet, és hagyod pihenni a szent tétlenségben, amiről Szent Ágoston ír, akkor erőfeszítéseid korántsem szünetelnek, hanem igyekszel feléleszteni a szív szándékát, a lélek hozzáállását, és egész figyelmeddel egyedül Isten felé fordulni hittel és áhítattal, abban a meggyőződésben, hogy az Ő szent Fölsége ebben a magasztos műben leli tetszését. Bár a mi részünkről sohasem tökéletes a mű, amennyiben mi magunk képtelenek vagyunk teljesen tartózkodni a gondolkodástól, Urunk fogja tökéletessé tenni azt, amikor felülről meglátogat és kiterjeszti fölénk a kegyelem jobbját, hogy csöndet parancsoljon bennünk. Akik tapasztaltak ebben az áhítatgyakorlatban, azoknak az emlékezete és értelme annyira nyugodt és csöndes, amikor Istennel vannak és kegyelmének örvendenek, hogy semmit sem fontolgatnak, még azt sem, ami akkor éppen történik velük, mert teljesen elmerülnek abban, és megrészegülnek attól, amit lelkükben éreznek. Ez az állapot egy mélységes figyelemből fakad, amely olyan, mint amit akkor érzünk, amikor olyan tisztelettel beszélünk egy úrral, hogy már nem is gondolunk arra, személyre, akinek a jelenlétében vagyunk. Az összeszedettségben lévő ember megelégszik a hitnek a fényével, amit bárki birtokolhat; elnyugtatja és lecsendesíti értelmét, arra utasítja, hogy ne kutassa Isten dolgait, mert a hitből tudja, hogy Isten létezik és megjutalmazza őt bármilyen szolgálatért. És mivel én hiszem, hogy – ahogy Szent Ágoston írja – Isten közelebb van hozzám, mint én önmagamhoz, ezért összeszedett lehetek Istenben, önmagamban, és beléphetek a saját házamba, hogy bensőségesen elpihenjek annál, akinek szavaiban nincs keserűség. Szent Gergely szerint mivel a lélek nem lehet meg gyönyörűség nélkül, azért ha lezárjuk az érzékek kapuját, akkor önmaga fölé emelkedik, hogy mennyei gyönyörűséget keressen. A hit irányításával, ahogy a három királyok a csillag után, a lélek mindenen áthalad, míg nem találkozik a legfőbb jóval, aki túl van testen és véren és minden elképzelhetőn, túllép minden teremtett dolgon, és annyira eltávolodik az elképzelhetőktől, hogy csak a minden gondolattól megtisztított tiszta öntudat egyesülhet vele. Torlaszold hát el a forrást lelkedben, ahonnan a szeretet, ahogy Szent-Viktori Richárd mondja, mindig és egyre csak előtör, és ezzel kényszerítsd, hogy fölfelé áradjon. Ha pedig nem emelkedik föl, akkor – csöndben maradva és önmagában nyugodva – látni fogja Isten képét saját tiszta víztükrében, és az jobban ragyog majd ott, mint bármi más, feltéve, hogy elül a gondolatok kavargó örvénye. Nem véletlenül parancsolja meg oly gyakran a Szentírás, hogy térjünk önmagunkba és lépjünk be szívünkbe. Mindenkinek önmagában kell nyugodnia és nem szabad kijárkálnia; be kell csuknia maga mögött az ajtót, bezárva önmagát, hogy Isten titokban egyesülhessen a lélekkel. A léleknek nem szabad kinyitnia az érzékszervek ajtaját vagy elhúznia a virrasztás reteszét, amely az ajtót zárja. Mert ha így tesz, elmegy tőled az, aki vigasztalt téged az ajtó bezárásakor, amiből "áldás származott gyermekeidre" (ezek a te vágyaid). Minél jobban bezárod az érzékek kapuját, Isten annál jobban megerősödik lelkedben. Mivel mindig velünk van, ezért nem kell ajtót nyitni neki, csak rábólintani, és minden mást elutasítani, mert ha egész szeretetünket feléje fordítjuk, az hevesebb lesz. Nem szabad lebecsülnöd ezt a gyakorlatot csupán azért, mert egy filozófus vagy egy zsidó alkalmazta. Ugyanilyen okból elutasíthatnád a szent Passió áhítatgyakorlatait, amelyeket a régiek annyian kedveltek. Azt sem szabad gondolnod, hogy csupán azért, mert valamit jó és rossz emberek egyaránt gyakorolnak, attól az kevésbé jó, mert mindenkiben az illető beállítottsága szerint fejti ki hatását, és önmagában hordozott értékét ez nem érinti. (V. fejezet)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése