BOLDOG ERZSÉBET
SZŰZ
*1292/94.
+Töss (Svájc), 1336/38. október 31. vagy május 6.
Erzsébet
atyja az utolsó Árpád-házi király, III. András (1290-- 1301), anyja a lengyel
Kujáviai Fenenna hercegnő volt. Nagynénjei között találjuk Szent Erzsébetet,
Szent Margitot, Boldog Kingát, Boldog Jolánt.
Édesanyja
fiatalon, második gyermeke szülésében halt meg. III. András egy évre rá
újraházasodott, és a Habsburg-házban keresve szövetségest, Habsburg Albert
leányát vette feleségül. Gyermekük nem született, így kézenfekvő volt, hogy
Ágnes királyné a magyar trón egyetlen örökösét, a kis Erzsébetet vegye anyai
gondjaiba. A kislányt Bécsben neveltette, s egy Habsburg érdekeket szolgáló
tervnek megfelelően -- ami a cseh és magyar koronát egyaránt a Habsburgoknak
biztosította volna -- 1298. február 12-én eljegyeztette II. Vencel cseh király
fiával, IV. Béla egyik kései leszármazottjával, Vencellel.
1301.
január 11-én gyászba borult az ország: meghalt András, az utolsóÁrpád-házi
király. A temetésen Erzsébet is részt vett. A hagyomány szerint amikor a király
koporsóján befelé fordították az Árpádok címerét, a kislány ájultan esett
össze. Fölfogta vajon, mit jelentett édesapja halála neki és az országnak?
Megsejtette, hogy Európában ő lett most az egyik legfontosabb személy: aki őt
megnyeri, joggal nyúlhat a magyar koronáért?
Az
özvegy Ágnes királyné kincsekkel megrakodva elhagyta az országot, s magával
vitte a kis Erzsébetet, a Habsburgok politikai terveinek legfontosabb eszközét.
E
tervek azonban egymás után hiúsultak meg. Több szereplő eltűnt a sakktábláról,
gyakran maguk a királyi bábuk is cserélődtek, s velük együtt a szempontok és
érdekek is. Erzsébet egyszer csak teljesen egyedül találta magát, sőt már
útjában volt a Habsburgok újabb terveinek. Megelégelvén ezt, most már maga
akarta kezébe venni sorsát. Két nagynénje, Szent Erzsébet és Szent Margit
nyomdokait akarta követni: az evangéliumi szegénység, tisztaság, engedelmesség,
a közösségben élt testvéri szeretet, a rejtett ima és áldozat útját
választotta. Bár mostohaanyja, Habsburg Ágnes szinte bekényszerítette a
kolostorba, a döntő szót mégis a fiatal Árpád-házi királylány mondta ki. És e
döntésétől kezdve többé nem hagyta magát érzéketlen bábuként kezelni. Isten,
mint Szent Margitnak, neki is megadta az alkalmat, hogy mostoha nagybátyja,
Habsburg Henrik házassági ostromait visszautasítva, ország-világ előtt
bizonyítsa: önként, a maga akaratából választotta jegyeséül a Királyok
Királyát, kinek koronáját viselve nem uralkodóként, hanem önkéntes áldozatként
akarja szolgálni hazáját.
Döntése
legapróbb következményeit is vállalta, semmit sem tartott meg magának: haláláig
nem találkozott többé rokonaival, hazájabeliekkel. A svájci Töss domonkos
kolostora lett -- ha nem is hazája, de -- lelki otthona. Emlékezetében
elhalványultak a gyermekkor meleg képei, édesapja szelíd, édesanyja sugárzó
arca, a budai vár pompás termei, az őt meglovagoltató vitézek biztató mosolya.
Szívében elhalkultak a magyar dallamok, ajkáról lekopott a magyar szó.
A
maga választotta szigorú vezeklő életmódot Jegyese, a Királyok Királya súlyos
betegségekkel, külső és belső megpróbáltatásokkal tetézte. A kolostorban
töltött 28 év alatt szinte állandóan beteg volt, élete utolsó négy évében pedig
fokozatosan teljesen megbénult. Teljes kiszolgáltatottságában, embertelen
fájdalmai közepette hasonlóvá lett a kereszten szenvedő Krisztushoz.
Halálos
ágyán, az égi haza küszöbén földi hazája felé sóhajtott. Nővértársai ekkor
sejtették meg, hogy a köztük élő és elégő magyar királylány legnagyobb
szenvedése -- külső és belső megpróbáltatásain túl -- maga a számkivetés volt.
A
tössi kolostor lakói nagyon szerették és tisztelték. Szent élete és a
közbenjárására történt csodák miatt biztosak voltak abban, hogy Isten gazdagon
megjutalmazta, azaz megadta neki az Élet koronáját, melyet egy látomásban
megígért mindhalálig hű szolgálóleányának.
A
halálhír hosszú hónapok múlva jutott el Magyarországra. Itt akkor már évtizedek
óta Anjou Károly Róbert uralkodott, s nevelte utódát, a fiatal Lajost. Már csak
a legidősebbek emlékeztek a közel négy évtizede elhunyt III. András király
száműzetésbe került leányára. Néhányan azt is tudni vélték, hogy dömés apáca
lett, és Margit módjára vezekelt hazájáért. De azután ezek az utolsó emlékezők
is meghaltak, és Erzsébetre, legalábbis hazájában -- néhány történészen és
hagiográfuson kívül -- senki sem gondolt.
Legendája
szerint Boldog Erzsébetet a templom kórusa közelében temették el. Amikor
,,harminc hét'' után áthelyezték a ,,királyi méltóságához és szentségéhez
illő'' új sírba, testét teljesen épnek találták. Sírját a protestánsok
pusztították el a virágzó kolostorral együtt. Erzsébet sírjának fedőlapját ma a
zürichi Landesmuseumban őrzik.
A
domonkos rendben boldogként tisztelik május 6-án, de az Egyház hivatalos
eljárást még nem folytatott. Az alábbiakban Árpádházi Boldog Erzsébet -- a
tössi apácák szóbeli és írásos hagyományaira épülő -- legendájából következnek
részletek.
--------------------------------------------------------------------------------
Isten
kegyelme megőrizte nekünk ezt a tiszteletreméltó kincset, amiért állandóan
dicsérnünk kell Őt és hálát adnunk a mindenható Istennek; ő ugyanis világosan
megmutatta csodái által, hogy őt (Erzsébetet) a maga dicsőségére és nem a világ
örömeiért teremtette. Most tehát Annak dicsőségére és tiszteletére beszéljük el
életét, aki a földön az erények tanítója volt, most pedig az égben
megjutalmazója, hogy ily módon mindenki, aki csak hall róla, jobbá legyen.
Ugyanúgy,
amint az Úr Magyarország földjét és különösképpen a prédikáló rendet a szent és
tiszteletreméltó, ugyanebből a nemzetségből való Szent Margit asszonnyal
díszítette, éppúgy megtisztelte ezzel a nemes fejedelemnővel ezt a földet és
ugyanazt a rendet, különösképpen a tössi kolostort. Dicsérjük ezért szünet
nélkül Isten végtelen jóságát, aki királyi személyének értékes ajándékát nekünk
méltóztatott adni, és elvezette őt e kolostor lelki közösségébe. Csodálni való az,
hogy a Szentlélek tanácsára és az isteni gondviselés akaratából abból a távoli
országból ebbe a kolostorba jött, de mindebben Annak művét is kell látnunk, aki
egyesíti a hatalmat, a bölcsességet és az akaratot: kegyelmének erejében ő maga
akarta ezt a művet beteljesíteni az általa meghatározott időben.
A
nemes hercegnő a tizenharmadik évében volt, amikor kolostorunkba adták, és a
Rend szabályai szerint az engedelmesség igájába hajtották. Alázatosan
megígérte, hogy önként aláveti magát mindannak, amit Isten és a Rend követel.
Ez a nemes hercegnő volt az első leány, akit az új alapítás szentségi oltára
előtt fogadtak a Rendbe. Az oltárt azután fölszentelték Miasszonyunk angyali
üdvözletének és Szent Erzsébetnek tiszteletére, aki szintén magyar királynő volt,
Türingia és Hessen őrgrófnője és Erzsébet rokona.
Amikor
az erényes hercegnő már tizenöt hete élte a szerzetesi életet, mostohaanyja
megparancsolta, hogy idő előtt adják rá a fátyolt, és tegye le az engedelmesség
fogadalmát. Ő alázatosan meghajolt. Mostohaanyja elhozott a friburgi Szent
Katalin-kolostorból egy Bussnang nevű asszonyt, Rudolf császár nővérének a
lányát, akit udvarhölgyként és gondviselőként állított mellé. Durva és kemény
asszony volt, aki oly sok szenvedést okozott neki, hogy mi nem kételkedünk
abban, hogy Erzsébetnek a kegyetlenségek miatt vértanúságot kellett
elszenvednie.
Történt
egyszer, hogy Ausztriai Henrik herceg jött ebbe az országba keresésére.
Erzsébet már fölvette a fátyolt, így már lemondhatott róla. De Henrik nem akart
lemondani róla, és követelte, hogy vezessék elé. Amikor látta, hogy Erzsébet
fölvette már a fátyolt, annyira fölbőszült, hogy lerántotta a fátyolt a
fejéről, a földre dobta és rátaposott, mivel nagyon tetszett neki
szeretetreméltó személye, és nagyon szerette volna feleségül venni: szép volt,
arca nemes vonású, teste igen arányos, a nő minden kelleme megmutatkozott
rajta. Ezért állhatatosan kérte, utazzék vele Ausztriába. Nem akarta tudomásul
venni, hogy ő már szerzetesnő lett és fogadalmat tett. Erzsébet azt válaszolta,
gondolkozni akar. A kórusba ment, térdre hullt a Legszentebb előtt, és Istenhez
könyörgött, mutassa meg neki, hogyan ismerheti meg drága akaratát, és hogyan
kell helyesen tennie. Először az a gondolata támadt, hogy engedhetne, hiszen a
magyar királyságnak ő az egyetlen és törvényes örököse; de abban a pillanatban
Isten megértette vele, hogy az ő akarata ez: maradjon a kolostorban, szegényen,
száműzötten az ő szerelméért, mint ahogy ő is szegény és száműzött volt az
iránta és az emberi nem iránti szerelemből. Ekkor teljesen alárendelte magát
Isten akaratának, de olyan fájdalmat érzett, hogy ájultan elterült, szájából és
orrából vér folyt. Amikor magához tért, elutasította Henrik urat: nem megy
vele, itt folytat szegény életet Isten akarata szerint. A mennyei Atya tehát
ugyanazt a hozományt adta neki, mint egyszülött Fiának: száműzetést, szenvedést
és szegénységet. Így élt huszonnyolc évet általában az egész közösség és
különösképpen több személy épülésére, mivel lelki élete annyira kegyelemmel ékes
volt, hogy a nővérek megszentelődtek és megvigasztalódtak általa.
Szavaiban
és tetteiben mindig igen alázatos és szelíd magatartást tanúsított az egész
közösséggel szemben. Mindent szívesen megtett, amit csak kértek tőle, jóllehet
nagy nemessége, fiatalsága és természetes adottságai miatt szíve oly érzékeny
volt, hogy a legkisebb dolgok is nagy belső fájdalmat okoztak neki. Egész
életét tökéletes tisztaságban töltötte; Urunk Jézus Krisztusért, a tiszta és
alázatos szívűek mennyei Jegyeséért megvetette a világot és annak minden
vonzását. Nagy szegénységben is élt, és megfosztotta magát a mulandó javaktól.
Történt
egyszer, hogy mostohaanyja eljött meglátogatni. (Erzsébet) oly szegény volt,
hogy csak az az egyetlen javított és foltozott ruhája volt, amit viselt.
(Ágnes) térdre esett előtte, és ezt mondta: ,,Nővér, nem szégyelled magad, hogy
bár Magyarország királyának leánya és törvényes örököse vagy, ilyen rossz ruhát
hordasz?'' Mindössze harminc schilling évi jövedelme volt. Később az ausztriai
ház az Öningennek nevezett majort ajándékozta neki, ami évente negyven mérő
gabonát jövedelmezett.
Ez
a magas származású, igen nemes hercegnő és nővér Isten kegyelméből gyakran és
igen alaposan gyónt, közben bőven omlottak könnyei, és mindig föltárta a gyóntató
előtt mindazt, ami szívét szorongatta. Történt egy napon, hogy egy ünnepre igen
goromba gyóntatót küldtek. És minthogy az egész közösség meggyónt, ő is elment,
és alázatosan bevallotta a hibáit és mindazon szenvedéseit, melyeket a
megpróbáltatások és a számkivetés okozott neki. A gyóntató nem ismerte nemes
személyét, ezért durván megkérdezte a nevét. Ő alázattal válaszolta: ,,Erzsébet
nővér Budáról''. A kérdésre, hogy ott is született-e, így felelt: ,,Igen.'' A
gyóntató erre: ,,Nyomorult, szegény teremtmény lehetsz, hogy olyan messze
földről ide jöttél száműzetésbe.'' Erzsébet pedig nem fedte föl, kicsoda. A
kórusba ment, és az oltár előtt átadta magát Annak, aki minden szív
vigasztalója és segítője, reá bízta minden gondját. A gyóntató, miután Erzsébet
eltávozott, megérdeklődte kilétét. Megmondták, hogy méltóságos királyi
hercegnő, András király leánya. A gyóntató rendkívüli módon megrémült, és
azonnal kérte, vezessék Erzsébethez. Amikor előtte állt, leborult a lábaihoz,
és alázattal kérte, hogy Isten szerelméért bocsásson meg neki.
Erzsébet
alázattal és szeretettel szolgálta a közösséget az asztalnál; és ezt oly
buzgalommal tette, hogy megsértették volna, ha nem engedik meg... Annyira
szorgoskodott, hogy maga hordta a tálakat, és amikor észrevette, hogy nem
akarnak neki gondot okozni, őszintén sírt, és megvetette azt a
megtiszteltetést, amit így akartak neki adni... Szeretetreméltó volt minden
asztaltársa, öreg és fiatal iránt. Az a nővér is, aki huszonnégy éven át a
konyhában szolgált, azt mondta, hogy bármilyen ételt adott neki, soha nem
panaszkodott, akár egészséges volt, akár beteg, mindent úgy fogadott, ahogy az
Úr küldte.
Jó
és hasznos azt is tudni, hogy buzgósággal adta magát az áhítatos vezeklő imára.
Szokása volt, hogy bármi jót tett is, imádkozott vagy jót cselekedett, azon
igyekezett, hogy senki se beszéljen róla. Mégsem tudta egészen elrejteni; mi
láttuk őt imádkozni elmélkedésében elmerülten, és bár teste tántorgott, olyan
kemény imára kényszerítette magát, hogy csodálkozva kérdeztük, miképpen tudja
elviselni. Különösen nagypénteken mutatott nagy áhítatot és ájtatosságot. Azon
a napon Urunk szenvedésének tiszteletére négyszáz véniát tett, egész nap semmit
sem ivott, ami pedig olyan szenvedést okozott neki, hogy utána hosszú ideig
elgyengült maradt. Néhányszor a kóruson találtuk az ima alatt annyira
elaléltan, hogy úgy kellett onnan elvinni.
Ugyancsak
bensőséges áhítattal viseltetett Miasszonyunk iránt. Erről sok alkalommal
tanúskodott, mivel buzgósággal szolgálta Miasszonyunkat. De különösen nagy
áhítattal ülte meg azt az ünnepet, amikor az Angyal tudomására hozta
Miasszonyunknak, hogy Isten Anyja lesz. Lelkének egész buzgóságával emlékezett
arra az örömre és dicsőségre, amelyben akkor része volt, és ezen öröm
tiszteletére ezer Ave Mariát mondott ugyanennyi véniával. Ugyanígy Miasszonyunk
minden ünnepén ezer Ave Mariát mondott ezer véniával.
A
nemes hercegnőben megvolt az együttérzés erénye mindazok iránt, akiknek
fájdalmuk volt vagy szenvedtek. Amikor egy ember fájdalmat okozott neki, és
azután hozzá ment elpanaszolni bánatát, tanácsot, segítséget kért tőle, oly
nagy jósággal fogadta, mintha az az ember sohasem okozott volna neki fájdalmat.
Biztosan
tudjuk, hogy az isteni Gondviselés rendezte el életét. Sok hitelt érdemlő
személy megállapította, hogy Urunk nagy életszentségre és jutalomra teremtette
és választotta ki... Ennek különösen is bizonyságát adta egy szegény asszony,
kinek negyven éve béna volt a keze. Történt egy éjszaka, hogy egy hangot
hallott: ,,Menj Magyarország királynőjéhez, kérd, hogy érintse meg a karodat,
és meggyógyulsz''. Az asszony azt gondolta, hogy képzelődik, és nem törődött
vele, de a következő éjszaka ismét beszélt a hang, és ugyanazokat a szavakat
ismételte. Az asszony azt gondolta, hogy Magyarországra kell mennie, s minthogy
ezt sohasem tudta volna megtenni, nem volt benne semmi bizalom. De a harmadik
éjjel is szólt a hang, és ezt mondta: ,,A tössi kolostorba kell menned, ott van
Magyarország királyának leánya. Kérd őt, hogy érintse meg a kezedet, és egészséges
leszel.'' Az asszony tehát eljött és elmesélte, hogyan szólt hozzá háromszor a
hang, és nagy állhatatossággal és bizalommal könyörgött a nemes hercegnő
segítségéért, akit Urunk jelölt meg neki. A nővérek elmentek Erzsébethez, és
elmondták ezeket a szavakat. Ő megrémült, mivel még fiatal volt, és alázatosan
azt válaszolta, hogy nem illendő az ilyen tett, és nagyon nem szívesen tenné. A
nővérek azonban addig unszolták, mígnem beleegyezett. A szegény asszonyhoz
ment, megfogta a kezét, és könyörgött Urunkhoz, jutalmazza meg (az asszony)
hitét, és segítse meg. Urunk meghallgatta ezt az imát, és teljesen
meggyógyította a szegény asszony negyven éve béna kezét. Ugyanez az asszony
később különböző dolgokat hozott, amelyeket meggyógyult kezével készített, hogy
tanúskodjék a csodáról, melyet Urunk ezen irgalmas hercegnő igaz szeretetének
megjutalmazásáért és nagyobb vigaszáért tett.
Urunk
szemmel láthatóan fölékesítette őt kegyelmével, hiszen nemes volt születésére
nézve, de még nemesebb volt erényeire nézve, amelyekkel Istent és az embereket
szerette; de különösképpen azért volt nemes, mivel haláláig kegyetlenül
szenvedve, Teremtője nyomdokaiba lépett. Ezáltal mutatta meg nagy türelmét, bár
gyakran jóval erején felül szenvedett. És mivel Isten nagy szentségre
választotta és teremtette, Ő határozta meg tehát azokat az utakat, amelyeken
elő akarta készíteni az igazi és véget nem érő javak befogadására...
Elborította tehát már ifjúságát mindenféle betegséggel, hosszú és kegyetlen
szenvedésekkel; nem is tudunk mindent elmondani, de azért mégis látni lehet,
hogy Isten csak egy egészen rövid időt hagyott neki különleges testi vagy lelki
szenvedés nélkül.
A
sokféle gyötrelmes szenvedést úgy viselte, hogy soha egyetlen türelmetlen szó
sem hagyta el ajkát... Elveszítette a hallását, olykor a látását is; de ezeket
a bajokat olyan türelemmel viselte, hogy csak csodálni lehetett és épülni
rajta. Egy alkalommal annyira kimerült volt, és hirtelen oly fájdalom lepte
meg, hogy azt hittük, ütött az elválás órája. Egy bizonyos idő múltán, amikor a
nővérek már aggódtak, vajon idejében érkeznek-e a szentségek, magához tért, s
látta, hogy az egyik nővér keservesen sír. Jóságosan így szólt hozzá:
,,Bátorság, Isten senkinek sem ad nagyobb szenvedést, mint amit el tud
viselni''.
Mielőtt
azonban beteljesedett volna az az idő, amelyet Urunk számára ezen a földön
kijelölt, még sokféle szenvedést és rendkívüli betegséget bocsátott rá a
halálát megelőző négy évben. Először heves váltóláza volt, ami rettenetesen
meggyötörte. Amikor már egy ideje viselte ezt a bajt, olyan fájdalmat okozott
neki, hogy rendkívüli módon szenvedett tagjaiban. Azután halálos betegségbe
esett, ami miatt olyan gyötrelmeket és szükséget szenvedett, mint azelőtt soha.
Teste egészen összezsugorodott. Oly közel jutott a halálhoz, hogy
kiszolgáltatták neki a szentségeket, és minden percben a halálát vártuk. Az
orvos, aki betegségét már régóta ismerte, ezt mondta: ,,Háromféle történhet:
vagy meghal, vagy béna marad, vagy betegsége még súlyosabbra fordul.'' És íme
ez történt, ezt szenvedte el teljes nyomorúságában.
Ettől
kezdve állandóan feküdt, soha többé nem tett egyetlen lépést sem, úgy kellett
fölemelni és lefektetni. Először a lábai bénultak meg, majd a keze. Halála
előtt két évvel olyan tehetetlen volt, hogy mások segítsége nélkül nem tudott
megfordulni az ágyban. Ez a rendkívüli szenvedés állandóan súlyosbodott és
újabb gyötrelmeket okozott, mivel testének különböző részein különféle sebek
keletkeztek. Ez minden erőt meghaladó vértanúság volt.
Ezek
a fekélyek elterjedtek az egész testén, amelyen legalább tíz nyitott seb volt.
A rettenetes gyötrelemben szívbéli buzgósággal mondta: ,,Uram, dicsőítlek
téged, és hálát adok azért, hogy tagjaimban és egész testemben béna vagyok a te
szerelmedért, hiszen a kereszten te is tehetetlen akartál lenni tagjaidban és
egész testedben az irántam való szerelmedben''.
Úgy
kellett a szájába tenni az ennivalót, mint egy gyermeknek; mindent alázatosan
fogadott a legutolsó konyhalánytól is.... a betegség szünet nélkül tépte a testét,
helye sem maradt benne az életnek. Ezt oly jól megértette, hogy maga mondta:
,,Elérkeztem odáig, hogy kívánom azt, amitől minden ember visszariad a
természete szerint: a halált.''
Elérkezvén
a pillanat, amikor Isten magához akarta emelni az élet száműzetéséből, kérte,
nyissák ki az ágya melletti ablakot; az égre tekintett, és buzgón Istenhez
fohászkodva, így szólt: ,,Uram, Istenem, Teremtőm, Megváltóm és örök
Oltalmazóm! Tekints ma rám végtelen irgalmasságodban. Fogadj be az örök hazába,
távol e világ száműzetésétől, kínszenvedésed és fájdalmas halálod érdeme által.
Vedd tekintetbe, hogy annyira távol éltem a világtól, hogy családomból soha
többé nem láttam senkit, mióta elhagytam hazámat.''
Nemcsak
a Rend és a közösség iránti hálájáról tett tanúságot, amelynek utolsó órájáig
köszönte a neki nyújtott tiszteletet és minden kapott jót, hanem
kinyilvánította Isten iránti lángoló szerelmét is: szívének egész bizalmával
hívta Istent, irgalmas jóságának és atyai vigaszának segítségét kérve tőle.
Ebben
az összeszedettségben szállt el értékes lelke a meggyötört testből. Elhagyta e
tünékeny világ nagy nyomorát az igaz gazdagságért, a könnyek völgyét az örök
örömért, a halandó élet törékenységét a teljes egészségért, e múlékony lét
száműzetését a mennyei királyság örök otthonáért, ahol birtokába vette, hogy
örökké élvezze, az idők kezdetétől neki készített örökséget.
Történt
aztán, hogy amikor a kegyelmekkel ékes hercegnő már hosszú ideig a földben
pihent, faragott sírhelyet akartak neki készíteni. A köveket úgy rendezték el,
hogy értékes maradványai a föld felett nyugodjanak, amint ez királyi
méltóságához és szentségéhez illett. Amikor a sír elkészült, kiemelték a testét
arról a helyről, ahol már harminc hete nyugodott; a nővérek nagyon kívánták őt
újra látni, mivel nagyon szerették őt, de senki sem merte ezt nekik tanácsolni,
attól való félelemben, hogy a test már teljesen enyészetnek indult, hosszú,
fájdalmas betegsége miatt. Titokban mégis fölnyitották a koporsót, és a testet
és a tagokat oly tökéletes állapotban találták, hogy még a bőr sem változott
el, bár ruházata már szétfoszlott. Ekkor kezénél és lábánál óvatosan megfogták,
és átemelték a fakoporsóból a kőkoporsóba; sem a feje, sem a tagjai nem
sérültek meg, szét sem hullottak. Isten csodája valóban, hogy az a test, amely
életében elviselhetetlen fájdalmakat tűrt, hosszú ideig kár nélkül szenvedte el
a föld nedvességét.
Íme
ez a sírjának fölirata:
Anno
Domini MCCC XXXVI pridie kalendas nouembris obiit soror Elisabeth filia
illustrissimi principis domini Andree quondam regis Ungarorum, soror ordinis
nostri, ducens laudabilem vitam in isto conventu Thős XVIII annis, hic sepulta
juxta mayus altare.
(Az
Úr 1336. évében, november első napjának előestéjén meghalt Erzsébet nővér, a
kiváló herceg úr, András, a magyarok egykori királyának leánya, rendünk nővére;
huszonnyolc évig dicséretes életet élt e tössi kolostorban; itt van eltemetve a
főoltár mellett.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése