Ferenc pápa a szinódust lezáró szentmisén: Váljunk Isten megmentő szeretetének tanúivá!
Október 28-án, az ifjúsággal foglalkozó püspöki szinódust lezáró szentmisén a Szentatya három fontos feladatunkra mutatott rá: türelemmel és érdeklődéssel meghallgatni a fiatalokat, megkeresni őket, közel lépni hozzájuk, felebarátjukká válni, s végül tanúságot tenni életünk öröméről, Jézusról.
A
jelenet, melyet hallottunk, az utolsó, amelyet Márk evangélista elmond Jézus
vándorprófétai szolgálatáról. Nem sokkal ezután Jézus bemegy Jeruzsálembe, hogy
meghaljon és feltámadjon. Bartimeus így az utolsó azok sorában, akik követni
kezdik Jézust az ő útján: a jerikói út szélén kuporgó koldusból tanítvány lesz,
aki a többiekkel együtt Jeruzsálem felé halad. Mi is együtt jártunk,
„szün-hodoszt”, „együtt járást”, szinódust tartottunk, most pedig az
evangéliumból három alapvető lépésről hallunk, melyeket meg kell tennünk a hit
útján.
Nézzük először Bartimeust: nevének jelentése: „Timeus fia.” A szöveg pontosan meg is jegyzi: „Bartimeus, Timeus fia” (Mk 10,46). Csakhogy, miközben az evangélium hangsúlyozza ezt, egy paradoxont figyelhetünk meg: az apa nincs jelen. Bartimeus egyedül fekszik az út szélén, távol otthonától, apa nélkül: nem szeretett, hanem magára hagyott ember. Vak, és senkije sincs, aki meghallgassa. Amikor pedig beszélne, elhallgattatják. Jézus meghallja kiáltását. És amikor találkozik vele, hagyja beszélni. Nem volt nehéz kitalálni, mit kér Bartimeus: nyilvánvaló, hogy egy vak látni vagy újra látni akar. Jézus azonban nem sürgeti, szán időt a meghallgatásra. Íme, ez az első lépés, ami segíti a hit útját: meghallgatni. Ez a fül apostolsága: meghallgatni, mielőtt beszélünk.
Nézzük először Bartimeust: nevének jelentése: „Timeus fia.” A szöveg pontosan meg is jegyzi: „Bartimeus, Timeus fia” (Mk 10,46). Csakhogy, miközben az evangélium hangsúlyozza ezt, egy paradoxont figyelhetünk meg: az apa nincs jelen. Bartimeus egyedül fekszik az út szélén, távol otthonától, apa nélkül: nem szeretett, hanem magára hagyott ember. Vak, és senkije sincs, aki meghallgassa. Amikor pedig beszélne, elhallgattatják. Jézus meghallja kiáltását. És amikor találkozik vele, hagyja beszélni. Nem volt nehéz kitalálni, mit kér Bartimeus: nyilvánvaló, hogy egy vak látni vagy újra látni akar. Jézus azonban nem sürgeti, szán időt a meghallgatásra. Íme, ez az első lépés, ami segíti a hit útját: meghallgatni. Ez a fül apostolsága: meghallgatni, mielőtt beszélünk.
Ezzel
ellentétben, sokan azok közül, akik Jézussal voltak, megdorgálták Bartimeust,
hogy hallgasson (vö. Mk 10,48). Ezeknek a tanítványoknak a rászoruló ember
zavaró tényező az úton, váratlan akadály az előre megtervezett programban.
Saját idejüket fontosabbnak tartották a Mesterénél, saját szavaikat mások
meghallgatásánál: követték Jézust, de gondolataikban saját terveikkel
foglalkoztak. Olyan veszély ez, amelyre mindig figyelnünk kell! Jézus számára
viszont a segélykérő kiáltása nem egy zavaró tényező, mely megnehezíti az utat,
hanem élet-halál kérdése. Mennyire fontos, hogy meghallgassuk az életet! A
mennyei Atya gyermekei meghallgatják testvéreiket: nem a hasztalan pletykákat,
hanem a felebarát szükségleteit! Meghallgatni szeretettel, türelemmel, ahogyan
Isten hallgat meg minket, a mi gyakran ismételt imáinkat. Isten sosem fárad el,
mindig örül, amikor keressük őt. Kérjük mi is a kegyelmet, hogy a szívünk kész
legyen a hallgatásra! Szeretném az összes felnőtt nevében azt mondani a
fiataloknak: bocsássatok meg, amiért gyakran előfordult, hogy nem hallgattunk
meg benneteket, amiért, ahelyett, hogy kitártuk volna szívünket, bedugtuk
előletek fülünket! Jézus Egyházaként szeretnénk szeretettel meghallgatni
benneteket, két dolog biztos tudatában: életetek értékes Isten számára, mert
Isten fiatal és szereti a fiatalokat; és életetek értékes számunkra is, sőt
szükségünk van rá, hogy előre tudjunk haladni.
A meghallgatás után egy további lépés, mely szükséges a hit útján való kíséréshez: felebaráttá, vagyis közelivé válás. Figyeljük csak meg Jézust: ő nem bíz meg valaki mást ezzel a feladattal az őt követő „nagy sokaságból”, hanem személyesen találkozik Bartimeussal. Azt mondja neki: „Mit akarsz, mit tegyek érted?” (Mk 10,51). Mit akarsz: Jézus azonosul Bartimeussal, nem hagyja figyelmen kívül várakozásait; mit tegyek: tenni, nemcsak beszélni; érted: nem bárkire érvényes általános elgondolások szerint, hanem érted, a te konkrét helyzetedben. Íme, így cselekszik Isten, személyesen bevonódik, valamennyiünk iránt érzett kivételes szeretettel. Cselekvési módján keresztül már megjelenik az ő üzenete: és így a hit ébredezni kezd az életben.
A meghallgatás után egy további lépés, mely szükséges a hit útján való kíséréshez: felebaráttá, vagyis közelivé válás. Figyeljük csak meg Jézust: ő nem bíz meg valaki mást ezzel a feladattal az őt követő „nagy sokaságból”, hanem személyesen találkozik Bartimeussal. Azt mondja neki: „Mit akarsz, mit tegyek érted?” (Mk 10,51). Mit akarsz: Jézus azonosul Bartimeussal, nem hagyja figyelmen kívül várakozásait; mit tegyek: tenni, nemcsak beszélni; érted: nem bárkire érvényes általános elgondolások szerint, hanem érted, a te konkrét helyzetedben. Íme, így cselekszik Isten, személyesen bevonódik, valamennyiünk iránt érzett kivételes szeretettel. Cselekvési módján keresztül már megjelenik az ő üzenete: és így a hit ébredezni kezd az életben.
A hit az
életen keresztül születik meg. Amikor a hit pusztán tanbeli formulákra szűkül,
az azzal a veszéllyel jár, hogy a hitnek csak a fej számára van mondanivalója
anélkül, hogy megérintené a szívet. Amikor pedig a hit csak a cselekvésre
összpontosít, az a veszély fenyegeti, hogy moralizálássá válik és a társadalmi
dimenzióra szűkül. A hit ezzel szemben élet: Isten szeretetének megélése, aki
megváltoztatta életünket. Nem lehetünk sem doktrinalisták, sem aktivisták!
Isten művét kell folytatnunk, mégpedig Isten módján, a közelséget választva:
szorosan hozzá kapcsolódva, közösségben egymással, közel embertestvéreinkhez. Közelség:
ez a titka annak, hogy a hit lényegét és ne csak annak valamely másodlagos
szempontját adjuk tovább.
Közel lenni felebarátunkhoz: ezt jelenti bevinni Isten újdonságát testvéreink életébe, ez az ellenszer a kész receptek kísértésére. Kérdezzük meg magunktól, hogy mi olyan keresztények vagyunk-e, akik képesek másokhoz közel lépni, a felebarátjuk lenni, kilépni saját köreinkből, hogy átöleljük azokat, akik „nem közülünk valók”, és akiket Isten epekedve keres. Mindig fennáll a veszély, mely megannyiszor előkerül a Szentírásban: mosni kezeinket. Ezt teszi a tömeg a mai evangéliumban, ezt teszi Káin Ábel esetében, ezt teszi Pilátus Jézus esetében: mossa kezeit. Mi viszont Jézust akarjuk követni, és hozzá hasonlóan be akarjuk szennyezni kezeinket.
Közel lenni felebarátunkhoz: ezt jelenti bevinni Isten újdonságát testvéreink életébe, ez az ellenszer a kész receptek kísértésére. Kérdezzük meg magunktól, hogy mi olyan keresztények vagyunk-e, akik képesek másokhoz közel lépni, a felebarátjuk lenni, kilépni saját köreinkből, hogy átöleljük azokat, akik „nem közülünk valók”, és akiket Isten epekedve keres. Mindig fennáll a veszély, mely megannyiszor előkerül a Szentírásban: mosni kezeinket. Ezt teszi a tömeg a mai evangéliumban, ezt teszi Káin Ábel esetében, ezt teszi Pilátus Jézus esetében: mossa kezeit. Mi viszont Jézust akarjuk követni, és hozzá hasonlóan be akarjuk szennyezni kezeinket.
Ő, az út
(vö. Jn 14,6), Bartimeusért megszakította az útját; ő, a világ világossága (vö.
Jn 9,5), lehajolt egy vakhoz. Ismerjük el, hogy az Úr beszennyezte kezeit
valamennyiünkért, tekintsünk a keresztre, és onnan induljunk újra, vagyis
idézzük emlékezetünkbe, hogy Isten felebarátommá, közelivé vált a bűnben és a
halálban. Felebarátommá tette magát: minden itt kezdődik. És amikor iránta való
szeretetből mi is felebarátjává válunk másoknak, új élet hordozójává válunk: nem
mindenek tanítójává, nem a szakrális dolgok szakértőjévé, hanem a megmentő
szeretet tanújává.
Tanúságot tenni: ez a harmadik lépés. Figyeljük meg a tanítványokat, akik Bartimeust hívják: nem lelkiismeretüket megnyugtató aprópénzzel vagy tanácsok osztogatásával lépnek oda a koldushoz, hanem Jézus nevében mennek. Három olyan szóval fordulnak hozzá, amelyek mind Jézuséi: „Bátorság! Kelj fel! Hív téged!” (Mk 10,49). Az evangélium többi részében egyedül Jézus mondja: bátorság!, mert egyedül ő támasztja fel a szívet. Egyedül Jézus mondja az evangéliumban: kelj fel!, hogy meggyógyítsa a lelket és a testet. Egyedül Jézus hív, és változtatja meg az őt követő életét: talpra állítja a földön fekvőt, Isten világosságát viszi az élet sötétségébe. Mennyi Bartimeushoz hasonló gyermek és fiatal keres világosságot az életben! Keres igazi szeretetet! És Bartimeushoz hasonlóan a nagy tömeg ellenére csak Jézust hívják, ők is életet keresnek, de sokszor csak üres ígéreteket találnak, és csak kevés embert, aki valóban érdeklődik irántuk.
Tanúságot tenni: ez a harmadik lépés. Figyeljük meg a tanítványokat, akik Bartimeust hívják: nem lelkiismeretüket megnyugtató aprópénzzel vagy tanácsok osztogatásával lépnek oda a koldushoz, hanem Jézus nevében mennek. Három olyan szóval fordulnak hozzá, amelyek mind Jézuséi: „Bátorság! Kelj fel! Hív téged!” (Mk 10,49). Az evangélium többi részében egyedül Jézus mondja: bátorság!, mert egyedül ő támasztja fel a szívet. Egyedül Jézus mondja az evangéliumban: kelj fel!, hogy meggyógyítsa a lelket és a testet. Egyedül Jézus hív, és változtatja meg az őt követő életét: talpra állítja a földön fekvőt, Isten világosságát viszi az élet sötétségébe. Mennyi Bartimeushoz hasonló gyermek és fiatal keres világosságot az életben! Keres igazi szeretetet! És Bartimeushoz hasonlóan a nagy tömeg ellenére csak Jézust hívják, ők is életet keresnek, de sokszor csak üres ígéreteket találnak, és csak kevés embert, aki valóban érdeklődik irántuk.
Nem
keresztény magatartás arra várni, hogy a testvérek kopogtassanak ajtónkon; meg
kellene keresnünk őket, és nem magunkat, hanem Jézust kellene vinnünk nekik! Ő
küld bennünket, mint azokat az apostolokat, hogy bátorságot öltsünk másokba és
talpra állítsunk másokat az ő nevében. Ő küld, hogy azt mondjuk mindenkinek:
„Isten azt kéri: hagyd, hogy szeressen téged!” Hányszor előfordult, hogy e
helyett a felszabadító, üdvözítő üzenet helyett magunkat, a mi „receptjeinket”,
a mi „címkéinket” vittük az Egyházba! Hányszor előfordult, hogy nem az Úr
szavait tettük magunkévá, hanem az ő szavaként saját elgondolásinkat
terjesztettük! Hányszor előfordul, hogy az emberek jobban érzik intézményeink
súlyát, mint Jézus baráti jelenlétét! És ekkor csak egy nem kormányzati
szervezet (ONG), egy állam által elismert szervezet vagyunk, és nem a
megmentetteknek az Úr öröméből élő közössége.
Meghallgatni, felebaráttá válni, tanúságot tenni. A hit útja az evangéliumban szép és meglepő módon azzal a Jézussal fejeződik be, aki azt mondja: „Menj, hited megmentett” (Mk 10,52). Mindazonáltal Bartimeus nem tett hitvallást, nem tett valami jócselekedetet; csak irgalomért könyörgött. Ha megmentésre szorulónak érezzük magunkat, az már a hit kezdete. Egyenes út ahhoz, hogy találkozzunk Jézussal. A hit, amely megmentette Bartimeust, nem Istenről alkotott világos elképzeléseiben, hanem abban mutatkozott meg, hogy kereste őt, találkozni akart vele. A hit találkozás és nem elmélet kérdése! A találkozásban ott jár Jézus, a találkozásban az Egyház szíve dobog! S így nem a prédikációnk, hanem életünk tanúságtétele lesz hatékony.
És mindannyitoknak,
akik részt vettetek ebben az „együtt járásban”, köszönetet mondok
tanúságtételetekért. Egymással közösségben és egymáshoz őszintén dolgoztunk, s
az a vágy vezetett bennünket, hogy szolgáljuk Istent és az ő népét. Az Úr áldja
meg lépteinket, hogy meg tudjuk hallgatni a fiatalokat, hogy felebarátjukká
tudjunk válni és tanúságot tudjunk tenni előttük életünk öröméről: Jézusról!Meghallgatni, felebaráttá válni, tanúságot tenni. A hit útja az evangéliumban szép és meglepő módon azzal a Jézussal fejeződik be, aki azt mondja: „Menj, hited megmentett” (Mk 10,52). Mindazonáltal Bartimeus nem tett hitvallást, nem tett valami jócselekedetet; csak irgalomért könyörgött. Ha megmentésre szorulónak érezzük magunkat, az már a hit kezdete. Egyenes út ahhoz, hogy találkozzunk Jézussal. A hit, amely megmentette Bartimeust, nem Istenről alkotott világos elképzeléseiben, hanem abban mutatkozott meg, hogy kereste őt, találkozni akart vele. A hit találkozás és nem elmélet kérdése! A találkozásban ott jár Jézus, a találkozásban az Egyház szíve dobog! S így nem a prédikációnk, hanem életünk tanúságtétele lesz hatékony.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése