Évközi 32. hét hétfő
Mi
is az az „igazi istentisztelet ismerete”, melyre a Jézus Krisztus által adott
isteni kinyilatkoztatás vezet? Nem más, mint hogy annyira komolyan vesszük
Isten irántunk való szeretetét, amely megnyilatkozott Jézus Krisztusban, hogy
szép lassan kezdünk az ő képére alakulni. A lelki életben minden újrakezdés
azzal indul, hogy az igazság egyre alaposabb megismerése nyomán az emberben
elmélyül az istenfélelem, s ez életének megváltoztatására sarkallja. Akin
semmit nem alakít az evangéliumi igazság hallgatása, abban nincs istenfélelem,
márpedig az istenfélelem a bölcsesség és az életszentség kezdete.
Azon
tudjuk lemérni, hogy mennyire fogadtuk be az evangéliumot és a benne feltáruló
Igazságot, Krisztust, hogy a szentmise olvasmányainak hallgatása önigazolásra
késztetnek e, vagy pedig istenfélelemre s belőle fakadó természetfeletti
reménységre vezetnek. Akiből ez a reménység hiányzik, az csak saját magába,
vagy a külvilágba, a személytelen sorsba, a körülmények szerencsés alakulásába
vetheti bizalmát, ezekben azonban hamarosan csalódnia kell. Az igazi és végső
reménység viszont nem csal meg, mert alapja Isten igazmondása és önmagához való
abszolút hűsége, amely végtelenül meghalad mindenfajta evilági bizonyosságot.
Urunk Jézus, ne engedd, hogy félvállról vegyük
szent kinyilatkoztatásodat, melyet az emberi igehirdetésre bíztál, hogy általa
az igazi istentisztelet ismeretére jussunk. Újítsd meg bennünk az istenfélelem
ajándékát, hogy se kétségbe ne essünk, se vissza ne éljünk irgalmas
szereteteddel, hanem parancsaidat komolyan véve megerősödjünk az örök élet
reményében, melynek foglalóját, a Szentlelket a keresztség szentségében már
elnyertük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése