Advent 3. hét péntek
Szerelmünk,
aki örök szeretettel szeretett bennünket, a mi emberi testünket vette fel.
Senki nem lett és nem lehet emberré értünk, csak ő, az élő Isten örökkévaló
Fia. Már itt áll a házunk falánál... Nemsokára benéz a teremtés rácsos ablakán
a mi emberi világunkba, és tekintetével épp minket: engem és téged keres. Ó,
édességes, szentséges, egyetlen Megtestesülés! Hogyan lehetséges, hogy az keres
bennünket, akinek senki és semmi sem hiányzik a boldogságához? Hogyan
lehetséges, hogy az jön el hozzánk, aki mindent betölt jelenlétével? Miként
lehetséges, hogy itt nézelődik az ablakon át minket keresve, ő, aki átlátja a
mélységeket, és a kerubok fölött trónol?
Ha
nekünk lenne csupán szükségünk az ő jelenlétére, akkor is eljönne hozzánk, de
lám, ő maga is szomjazik a mi szeretetünkre, hiszen nemcsak Istennek és Úrnak
nevezi magát, hanem Vőlegénynek. Már szól is hozzánk a szerelem kifejezhetetlen
gyöngédségének hangján: „Nézd, elmúlt a tél...” – nem a természetben, hanem a
kegyelemben, hiszen éppen attól szép a mi Karácsonyunk, hogy a benső tavasz a
tél közepén bontakozik ki.
„Ó, Napkelet, örök Fény sugara, igazság Napja,
jöjj el, s világosíts meg minket, kik sötétben ülünk, a halál árnyékában!” Ó,
Jézus Krisztus, felkelő Napunk és Világosságunk! Ha Te nem világítasz, lelki
sötétségben s a halál árnyékában ülünk, ha a Te igazságod nem ragyog, csak
ködben tévelygünk, ha a Te szereteted melege nem sugárzik, fázunk, és erőt vesz
rajtuk a csüggedés. Te vagy a Fény a Fényből, Világosság a Világosságból, aki
az isteni örök fényesség sugarát hoztad el a földre. Benned felragyogott nekünk
az Atya örök terve, és feltündöklött a beteljesülés fénye. Ne engedd, hogy a
megigazulatlanság alvilági árnyai között bolyongjunk s lelkünk a halál
hatalmában maradjon, hanem világosítsd meg szívünk sötétségét, adj bátorságot,
hogy viszonozzuk szerelmes közeledésed, jöjj el közénk, és üdvözíts bennünket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése