A költő, „ki Krisztust kiált” – Jelenits István előadása Sík Sándorról
A pap költő 127. születésnapján és a magyar kultúra napjához kapcsolódva Jelenits István piarista szerzetes tartott előadást rendtárs elődje, Sík Sándor életútjáról és költészetéről a hatvani Hatvany Lajos Múzeumban január 20-án.
Jelenits
István Radnóti Miklós Köszöntő című versének felolvasásával kezdte a
rendhagyó irodalomórát. A vers Sík Sándor 50. születésnapjára íródott 1939-ben.
„Egy hitvány korban”, „néma s mégis harsogó időben” köszöntötte „társát a
gyermek, lélek a lelket, fiú az apját”, hű tanítvány tanárát akkor, amikor
mindketten veszélyben voltak zsidó származásuk miatt.
Az est
előadója történelmi kontextusba helyezve mutatta be a 127 évvel ezelőtt
született Sík Sándor életútját. A Hatvany Lajos Múzeum termét megtöltő
érdeklődők így nemcsak egy gazdag életművet és változatos életpályát
ismerhettek meg, hanem korrajzot is kaptak a 20. század első felének
Magyarországáról.
Sík
Sándor zsidó származású szülei gyermekeik születése idején már katolizáltak,
így Sándor már katolikus családba született. Gyermekkorát Gödöllőn töltötte.
Mély hitét és a művészetek iránti fogékonyságát is édesanyjától örökölte.
Piarista iskolába járt Pesten és Kecskeméten. Nagyon fiatalon, tizennégy évesen
kérte felvételét a rendbe. Novíciuséveit Vácon és Kecskeméten, majd Pesten
töltötte. Itt tanult teológiát a rendi főiskolán, a bölcsészkaron pedig
latin–magyar szakos tanári diplomát szerzett. Ekkor mélyült el az irodalom
iránti vonzódása.
Először
Vácon, majd Pesten tanított. A Zászlónk című katolikus ifjúsági
folyóiratban jelentek meg első írásai, főként színházi ajánlók, kritikák. És
már 1910-ben napvilágot látott első verseskötete Szembe a Nappal címmel. A Nyugat
indulásának évei voltak ezek, a nagy megújulás, a kulturális, irodalmi,
szellemi élet fellendülésének időszaka.
A
megújulás szándéka az egyházban is jelentkezett, a szociális problémákra is
érzékeny katolikus megújulás szószólója Prohászka Ottokár püspök volt, aki azt
hangsúlyozta, hogy az egyház nem csupán hagyomány őrzője, hanem felelős a világ
sorsáért is.
Ebben
a gazdag, izgalmas szellemi légkörben szólalt meg Sík Sándor sajátos
küldetéstudattal, papként. Az első verseskötet egy „harsonafúvás” volt – mutatott
rá Jelenits István. – A címe utalt rá: a kereszténység napra néző, nappal
szövetkező magatartás, amely így akar világot alakítani. Érdekes kötet,
tapogatózás is, „torokköszörülés”, a hang keresése. A költő tanul, de közben
már nyilvánosság elé lép, reméli és várja szavai hatását, és közben talál
igazán önmagára.
Az
előadó piarista szerzetes tanár felolvasta a kötet egyik legérdekesebb és
legnagyobb visszhangot, sőt elutasítást kiváltott Liliput című versét,
majd Karinthy Frigyesnek a kötetről és kiváltképp erről a versről írott
kritikáját.
Bátor
fellépés volt a huszonegy éves Sík Sándoré, és talán túl hangos. Később maga a
költő is belátta, a vershez írt utólagos jegyzeteiben rögzítette is, hogy túl
kihívó volt. Azonban nem a maga nevében szólt, hanem egy kétezer éves egyház
nevében lépett föl méltósággal. De ez a helykeresés, a mesterség megtanulásának
időszaka volt, egy fiatalember bátor költői fellépése – hangsúlyozta Jelenits
István. – És Sík Sándor határozott katolikus pap költőként szólalt meg. És csak
ezután fordult figyelme afelé, hogyan tud nem fölénnyel, nem kihívóan, hanem
megértően beszélni azokkal, akiket megszólít.
Az
előadó ezt követően számba vette a költészetére ható élményeket, a hangot és a
tematikát egyaránt befolyásoló életrajzi eseményeket. Az I. világháború
alatt Sík Sándor egy évet töltött lelkipásztorként a doberdói harctéren. A
háború tapasztalata mélyen megrázta, világképét átalakította, és hozzájárult a
kezdeti diadalmas hang fokozatos elcsöndesedéséhez.
Sík
Sándor egy, a magyar irodalomban ritka hangot képvisel: a vallásos hangot.
Költészetében Istenhez fordult, és a kegyelem emberformáló nagyságára
igyekezett rámutatni. Ez szokatlan volt, ahogy a hang is, amely egyre
imádságosabb, bensőségesebb lett – emelte ki Jelenits István.
A
’20-as években újra a tanítás évei következtek Sík Sándor számára, aki
tanórákon kívül is foglalkozott az ifjúsággal, főként a cserkészet keretei
között, amely a nemzetek közötti megbékélésre, a szeretetre nevelés eszköze és
tere is volt, és lehetőséget kínált mély személyes kapcsolatok kialakítására a
fiatalokkal. Tanítványa és cserkésze volt többek között Szerb Antal is. Sík
Sándor Prohászka Ottokárral együtt vallotta, hogy a kereszténységnek az élet
gazdagításán kell munkálkodnia. A cserkészet erre is teret kínál, és a
hozzákapcsolódó élményanyag szintén megjelenik a piarista szerzetes
költészetében.
1929,
a szegedi egyetem alapítása nagy változást hozott a költő életében. Klebelsberg
Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter a piarista tanárt kérte fel a magyar
irodalomtörténet oktatására az új egyetemen. Ő a feladatot vállalta, és
tanítási tapasztalatait is kamatoztathatta itt: hallgatóit a magyar irodalom
mellett az irodalomtanítás mesterségére is megtanította. A tanítás mellett
pedig részt vett a szegedi kulturális élet szervezésében és a diákélet
gazdagabbá tételéhez is tevékenyen hozzájárult. Jelenléte meghatározóvá vált
Szegeden, mindenhol tiszteletet váltott ki, előadásait más karok hallgatói is
látogatták. A rábízottakra pedig személyes gondja volt, így Radnóti Miklósra
is, akit imádságoskönyve elkészítésébe is bevont, imádságok fordításával bízva
meg őt. Maga Sík Sándor pedig zsoltárokat fordított, és a Szent vagy, Uram!
népénekeinek szövegén dolgozott ezekben az években.
Aztán
1939-ben összeomlott a szegedi élet. A világháború alatt Sík Sándornak is
menekülnie és bujkálnia kellett. Majd 1946-ban az elsők között kapta meg
életművéért a Kossuth-díjat. A diktatúra kialakulása után visszaszorult ugyan a
rendi keretek közé, de a Vigilia szerkesztőjeként mégis volt
megszólalási lehetősége. Emellett lelkigyakorlatokat tartott, ő lett a főváros
értelmiségének lelkipásztora.
A
tevékeny, mozgalmas szegedi évek után ismét lehetősége és ideje adódott a
versírásra is. És költészete váratlan új mélységet kapott. Hangja törékenyebb,
érzékenyebb, csöndes, ámuló, gondolkodó lett végleg. Isten keze nyomát kereste
az élet apró-cseprő szépségeiben, verseiben megszólalt a bizalom: a kicsi jónak
is meglesz a gyümölcse, Isten kegyelme minden embert megérinthet.
Emellett
az öregség és a halál közeledtének érzése is megszólalt ezekben a
költeményekben, de nem perlekedő hangon, hanem a bizalom hangján fordult a
költő a Jóisten felé. Nagy lélek volt, aki bármilyen nehéz helyzetben is tudott
bízni, minden körülmények között. Ahogy megváltozott a világ Sík Sándor körül,
úgy vált istenkapcsolata is egyre gazdagabbá, árnyaltabbá, érettebbé. Ez
megmutatkozott verseiben is, melyekben az imádság egyre el-elcsuklóbb, rebegőbb
hangon szólalt meg – emelte ki Jelenits István, és felolvasta a Mikszáth téri
rendházban élt mindennapok ihlette Krisztus mindenfelől, valamint a Megint
csak a napot lesem és az Imádság humorért című verseket.
Krisztus mindenfelől
Megnyitom
ablakomat, csöpp templom néz a szemembe:
Krisztus az égi Király, Krisztus a földi szegény.
Tárom a másikat is, szűk téren templom amott is:
Krisztus a mennyei Szív, Krisztus a pesti lakó.
Házi körömben is itt, folyosóm kápolnai mélyén:
Krisztus a virrasztó, Krisztus a kisdedeké.
Ennyi felől ölel íme körül. Ó, lépni se tudsz már,
Nézni se nélküle már: rajtad a drága szemek.
Várai láncával lám kívül is így bekerített,
Szíve bizalmas ölén szívbeli régi rabot.
Már hova is mennék, sokat élt öreg én, hova innen?
Már mibe volna nekem vetni világi reményt?
Túlontúl kitanultam már sorját e világnak:
Ó tudom én, tudom én, menni mikor, hova jó.
Fürgén és szabadon megyek is, vár rám a küszöbnél
Krisztus a teljesülés, Krisztus az elnyugovás.
Krisztus az égi Király, Krisztus a földi szegény.
Tárom a másikat is, szűk téren templom amott is:
Krisztus a mennyei Szív, Krisztus a pesti lakó.
Házi körömben is itt, folyosóm kápolnai mélyén:
Krisztus a virrasztó, Krisztus a kisdedeké.
Ennyi felől ölel íme körül. Ó, lépni se tudsz már,
Nézni se nélküle már: rajtad a drága szemek.
Várai láncával lám kívül is így bekerített,
Szíve bizalmas ölén szívbeli régi rabot.
Már hova is mennék, sokat élt öreg én, hova innen?
Már mibe volna nekem vetni világi reményt?
Túlontúl kitanultam már sorját e világnak:
Ó tudom én, tudom én, menni mikor, hova jó.
Fürgén és szabadon megyek is, vár rám a küszöbnél
Krisztus a teljesülés, Krisztus az elnyugovás.
Nagyon
gazdag, nagyon szép ez a kései költészet. Olvassuk ezt! Ezek a versek ma is elevenek, ma is
megérinthetnek minket – biztatott a különleges irodalomóra végén az előadó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése