Bakhita Szent Jozefina
Február 8. a szudáni származású rabszolga,
később szerzetesnő, Bakhita Jozefina liturgikus emléknapja. E napot Ferenc pápa
2015-ben az emberkereskedelem elleni fellépés napjává nyilvánította, és
imanapot hirdetett az emberkereskedelem és a modern kori rabszolgaság
felszámolásáért.
Bakhita Jozefina 1869 körül született
Szudánban. Szörnyű élményei hatására elfelejtette nevét, melyet szülei adtak
neki. Bakhitának, mely szerencsést jelent, elrablói nevezték el. El-Obeid és
Kartúm rabszolgapiacain egyik gazdától a másikhoz kerülve mind fizikai, mind
erkölcsi értelemben megtapasztalta a rabszolgák megaláztatását és gyötrelmeit.
Sok szenvedés után került Callisto Legnani
olasz konzulhoz. Meglepetésére elrablása óta most először nem korbácsolta meg senki,
ehelyett szeretettel bántak vele. Ezután Bakhita a konzul egyik barátjának,
Augusto Michielinek családjához került, és újszülött kislányuk dajkája és
játszótársa lett. A kanossziánus nővéreknél szerezte első ismereteit Istenről,
akit gyermekkora óta „ott érzett a szívében, anélkül hogy tudta volna, ki ő”.
„Elnézve a Napot, a Holdat és a csillagokat, azt mondtam magamban: ki
igazgathatja ezeket a gyönyörű dolgokat? És nagy öröm töltött el, hogy láthatom
őt, ismerhetem őt, és hódolattal adózhatok neki...” – emlékezett vissza
Bakhita.
A katekumenátusban eltöltött néhány hónap után
1890-ben felvette a keresztény beavatás szentségeit. A keresztségben a
Josephine nevet kapta. Öröme határtalan volt. Attól kezdve gyakran látták, hogy
megcsókolja a keresztelőkutat, és azt mondja: „Itt lettem Isten leánya!” Minden
nappal egyre többet tudott arról, ki az az Isten, akit most ismer és szeret,
aki titokzatos módon, a kezét fogva vezette el őt magához.
A fiatal afrikai lány, aki akkortájt lett
nagykorú, élvezte az olasz jog biztosította választási szabadságát, ezért ott
maradhatott a katekumenátusban, ahol szerzetesi hivatását kapta, és a Canossai
Szent Magdolna Intézetben az Úrnak szentelte magát.
1896. december 8-án tett örökfogadalmat
Istennek, akit „Mester”-nek szólított. A következő ötven évben ez az egyszerű
nővér Isten szeretetének igaz tanúja lett: a schiói közösségben főzött, varrt,
kézimunkázott, kapusnővér volt. Hazája ritmusait és zenéjét hordozó kedves
hangja örömet okozott a kicsiknek, jól esett a szegényeknek és a szenvedőknek,
és bátorította azokat, akik bekopogtak az intézetbe. Alázatossága, egyszerűsége
és örökös mosolya mindenkinek megnyerte a szívét. Nővértársai nagyra becsülték
töretlen jókedvéért, jóságáért, és azért, mert mélységes vágy élt benne, hogy
másokkal is megismertesse az Urat.
„Légy jó, szeresd az Urat, imádkozz azokért,
akik nem ismerik őt. Milyen nagy kegyelem ismerni Istent!” – mondogatta.
Idősebb korában hosszú évekig betegeskedett, de ekkor is a hit, a jóság és a
keresztény remény tanúja maradt. Azoknak, akik meglátogatták, és megkérdezték,
hogy van, mosolyogva így válaszolt: „Ahogy a Mester kívánja.” Halálos ágyán
újra átélte rabszolgaságának keserves napjait, és nemegyszer könyörgött az őt
ápoló nővérnek: „Kérlek, vedd le a bilincseimet... olyan nehezek!” 1947.
február 8-án halt meg. Halálának hírére nagy tömeg gyűlt össze a konventben,
hogy utoljára lássák „Moretta anyát” („Fekete anyát”) és mennyei segítségét
kérjék.
Szentségének híre elterjedt valamennyi
földrészen, és közbenjárására sokan nyertek kegyelmeket. Boldoggáavatási perét
1959-ben kezdeményezték. 1978. december 1-jén az Egyház hivatalosan elismerte,
hogy hősies fokon gyakorolta az erényeket. II. János Pál pápa avatta szentté
2000. október 1-jén.
* * *
XVI. Benedek Spe salvi kezdetű
enciklikája 3. pontjában így idézi fel Bakhita Szent Jozefina élettörténetét:
„Megismerni Istent – az igaz Istent – azt
jelenti, hogy reményt kap az ember. Számunkra, akik régóta együtt élünk a
keresztény istenfogalommal és eltompultunk irányában, annak a reménynek a
birtoklása, amely ezzel az Istennel való találkozásból fakad, mintha már nem
volna felfogható. Korunk egyik szentjének a példája kissé rávilágíthat arra,
mit jelent ezzel az Istennel először és igazán találkozni.
A II. János Pál pápa által szentté avatott
afrikai leányra, Bakhita Jozefinára gondolok. Szudánban, Dárfúrban született
1869 körül – a pontos dátumot nem tudta megmondani. Kilencéves volt, amikor
rabszolga-kereskedők elrabolták, véresre verték és a szudáni rabszolgapiacon öt
alkalommal eladták. Utoljára egy tábornok anyjának és feleségének rabszolgája
lett, naponta véresre ostorozták, aminek 144 sebhelyét haláláig viselte. Végül
1882-ben egy olasz kereskedő vette meg Callisto Legnani olasz konzul számára,
aki a mahdisták előrenyomulása elől Itáliába tért vissza. Bakhita végül a sok rettenetes
»patrónus« után, akik eddig urai voltak, egy egészen más »Patrónust« ismert meg
– akit velencei dialektusban »Paronnak« nevezett, s akit úgy ismert meg, mint
élő Istent, Jézus Krisztus Istenét.
Mindeddig csak olyan patrónusokat ismert, akik
megvetették és gyötörték őt, vagy legjobb esetben hasznos rabszolgalánynak
tekintették. Most pedig hallotta, hogy az összes patrónus fölött van egy
»Paron«, az összes uraknak Ura, s hogy ez az Úr jóságos, a jóság maga.
Megtudta, hogy ez az Úr őt is ismeri, őt is teremtette – sőt szereti. Őt is
szeretik, mégpedig a legnagyobb »Paron« szereti, aki előtt a többi patrónus is
éppen olyan gyarló szolga, mint ő. Ismerik őt, szeretik őt és várnak rá. Igen,
ez a Patrónus a megvertek sorsát vállalta magára, és most »az Atya jobbján« vár
rá. Most már volt »reménye« – nemcsak az a kicsi remény, hogy kevésbé kegyetlen
urakat talál, hanem a nagy reménység: engem véglegesen szeretnek, és bármi
történik velem – engem ez a szeretet vár. És így az életem rendben van. A
reménynek ez a fölismerése »váltotta meg« őt, többé már nem rabszolgának, hanem
Isten szabad gyermekének érezte magát. Megértette, mit mondott Pál, amikor az
efezusiakat arra emlékeztette, hogy korábban remény és Isten nélkül éltek a
világban – remény nélkül, mert Isten nélkül éltek. Ezért amikor ismét vissza
akarták vinni Szudánba, tiltakozott; nem akart újra elszakadni »Paronjától«.
1890. január 9-én a velencei pátriárka
megkeresztelte, megbérmálta és először részesítette a szentáldozásban. 1896.
december 8-án Veronában a kanossziánus nővéreknél fogadalmat tett, s attól
kezdve – sekrestyés és portás szolgálata mellett – járta Itáliát, és próbált a
misszióra buzdítani: kötelességének érezte továbbadni azt a szabadulást, melyet
ő a Jézus Krisztus Istenével való találkozásban kapott, úgy érezte, ezt kell
lehetőleg sokaknak továbbajándékoznia. A reményt, amely az övé lett, s amely őt
»megváltotta«, nem tudta megtartani önmagának; sokakhoz, mindenkihez el akarta
juttatni.”
* * *
Mindannyian meghívást
kapunk az imádságra az emberkereskedelem áldozataiért, és arra, hogy keressük,
mily módon és formában tudunk együtt tenni az emberkereskedelem ellen és az
áldozatokon segíteni. Ferenc pápa több ízben erőteljesen hangsúlyozta, hogy az
emberkereskedelem „az emberiség ellen elkövetett bűncselekmény”, ami ellen
küzdenünk kell. Egyúttal felhívja mindnyájunk figyelemét arra, hogy segítsünk
az áldozatoknak.Imádság az emberkereskedelem felszámolásáért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése