Évközi 5. vasárnap

Évközi 5. vasárnap

Mindenekfölött Jézus Krisztus maga a föld sója és a világ világossága. Mi csak annyiban lehetünk azok, amennyiben vele azonosulunk. Ehhez pedig nélkülözhetetlen, hogy tudatában legyünk gyöngeségünknek. Csak az töltheti be méltó módon az Istentől ajándékba kapott hivatást, aki egy pillanatra sem feledkezik el arról, hogy nem ő a világosság forrása és nem ő adja a só ízét.

Amiről ezzel kapcsolatban Szent Pál ír, annak semmi köze sincs a kisebbrendűségi érzéshez. Nem is lehet, mert nem emberekhez, hanem az Istentől kapott kegyelemhez, adományhoz, hivatáshoz kell mérnünk magunkat, márpedig csak az lehet alkalmas Isten országának szolgálatára, aki tisztában van teljes alkalmatlanságával. Azzal, hogy nincsenek meg a feladat elvégzéséhez szükséges adottságai, vagy pedig éppen mivel megvannak, fenyegeti még nagyobb veszély, hogy Isten műve helyett saját dicsőségének szolgálatába állítja azokat. Isten irgalmasságának eszközeivé kell lennünk, mindenestül átadva magunkat a Szentlélek irányításának. Nem elég saját szűkösségünkkel, emberi szívünkkel irgalmasnak lenni: tőlünk olyan szánalom telik csupán, amely a legtöbbször megalázza és beszennyezi azt, akihez hozzáér. Csak akkor leszünk képesek maradéktalanul teljesíteni az ószövetségi parancsot: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”, ha kilépünk önző énünk kisszerű világából, s a krisztusi új parancs szerint élünk: „Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket!”

Urunk Jézus, gyarló emberként hajlamosak vagyunk a magunk érdemének tulajdonítani adottságainkat és az általunk végbevitt jót, máskor lekicsinyelni Tőled kapott képességeinket. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy reálisan lássuk magunkat és feladatunkat, egy pillanatra se feledkezzünk el arról, hogy mindazt, amink van, a közösség szolgálatára kaptuk, és segíts, hogy szeretetünk szűkösségét a Te szíved méreteire tágítva tudjunk irgalmasak lenni embertársainkhoz.