Szent Paulin
püspök és hitvalló
Előkelő származás és előkelő, gyöngéd lelkület volt Paulin osztályrésze
születésénél fogva; hogy milyen az igazán keresztényileg előkelő élet, azt
megmutatta azzal, hogy egész életén keresztül a legnemesebbre igyekezett.
Igen gazdag és előkelő szenátori család sarjaként született Bordeauxban
353-ban. Keresztény szülői természetesen igen gondosan nevelték és a tehetséges
fiút a kor leghíresebb tanárának, Auzóniusnak iskolájába küldték. A barátjává
lett befolyásos tanárának, tulajdon származásának és szellemi kiválóságának
köszönhette, hogy alig 25 éves korában a legnagyobb állami méltóságok egyikére
emelkedett: konzul lett és Kampánia helytartója.
Azonban már akkor különb nagyravágyás csirái nyiladoztak a feddhetetlen
és lelkiismeretes férfiú lelkében. Lemondott a politikai karrier fényes
kilátásairól, feleségül vette a spanyol származású jámbor Teráziát, aki
legalább éppannyi vagyont hozott, mint amennyi az ő birtoka volt, s Bordeaux
környékén levő birtokán visszavonultságban a tudománynak és irodalomnak élt;
különösen latin költeményeket szeretett írni mesterének, Auzóniusnak példájára.
Előkelő neve és fényes szelleme megszerezte neki a kor legnevesebb embereinek
barátságát; levelezésben volt Szent Ágostonnal, Szent Jeromossal, Rufinussal,
érintkezett Szent Ambrussal, Szent Márton vienne-i és Szent Delfin Bordeaux-i
püspökkel.
Megvolt tehát mindene, ami a világ fölfogása szerint egy embert boldoggá
tehet. S ő mégsem találta meg szíve békességét. Az örök haza honvágya
feszítette lelkét, és nagy elhatározások sarjadoztak benne. Jött azután a nagy
érlelő a szenvedés. Kis fia, kire atyai vágya olyan sokáig várt, meghalt;
öccsét megölték, és ő maga csak üggyel-bajjal szabadult a testvérgyilkosság
vádjától. Most megérlelődött régen csirázó elhatározása: teljesen lemondani a
világról és mindenestül Istennek élni. 391-ben Delfin kezéből fölvette a
keresztséget, melyre egész előző életén át készült, eladta rengeteg birtokait,
árukat a szegények javára fordította olyan bölcs körültekintéssel, hogy Szent
Jeromos szerint Nyugat és Kelet tele volt az ő adományaival; csak egy kisebb
fekvőséget tartott meg Spanyolországban. Oda vonult vissza és nejével együtt, akivel
kis fia halála után közös elhatározással teljes megtartóztatásban testvérként
élt, önmegtagadás, imádság, tanulmány és a keresztény felebaráti szeretet
szolgálata között osztotta meg idejét.
Paulin elhatározása világszerte óriási feltűnést keltett. A keresztények
ujjongtak, a pogányok elképedtek. Toursi Szent Gergely boldognak mondotta
századát, hogy a hit és erény ilyen példájának lehetett tanúja. Szent Ágoston -
még ekkor milánói tanár - nemesebbre törő tanítványainak őt állította oda
példának és útnak: „Menj, látogasd meg Paulint, mondotta egy előkelő ifjúnak.
Nézd ezt a születésére, szellemére, vagyonára oly roppant nagy férfiút. Vedd
észre, miként fosztotta meg magát mindentől, csakhogy Istent megnyerje.” Paulin
példája Szent Ágostonra is döntő hatással volt (lásd aug. 28.). Auzónius pedig,
az öreg pogány rétor, cikornyás versekben adott kifejezést megdöbbenésének,
nemértésének és iparkodott visszacsábítani a világba híres tanítványát. Paulin
a költeményekre költeményekkel felelt. Bennük látni, mekkora a szakadék a
letűnő pogányság és a hajnalodó kereszténység között: ott üres mesterkéltség,
léleknélküli jelen-világiság, szellemi elszáradás; itt friss fakadás, zúgó
életforrások, üde gondolatok és nemes érzések, egetvívó lelkesedés. Ezen a
lelkületen megtörött Auzónius szava.
Sőt Paulin már most erősnek érezte magát az utolsó, döntő lépésre is.
Miután 393-ban Barcelonában huzamos ellenkezése után pappá szentelték, eladta
utolsó birtokát is és nagylelkű hű feleségével együtt elment a kampániai
Nólába, régi vágya helyére: Szent Félix sírja mellé. Ifjú-korától őt
választotta égi pártfogóul, neki tulajdonította a testvérgyilkosság vádjától
való szabadulást. Neki akarta szánni hátralevő életét. Ezentúl minden évben új
költeménnyel ünnepelte halála napját, jan. 14-ét, sírja mellett hevenyészett
kis cellában élt kenyéren, vízen és füvön; az egész környék élvezte
jótékonyságát, és messze földről jöttek idegenek épülni példáján és követni
életét.
Nem csoda, hogy mikor 409-ben meghalt Nóla püspöke, a papság és nép
egyhangúlag őt követelte püspöknek. Nehéz szívvel hagyta el magányát. De azután
egész lélekkel állt bele súlyos új hivatásába. Lelki előkelősége a gazdag
püspöki jövedelmeket is a szegények örökségének tekintette; mindenét
alamizsnára, szegény- és kórházak építésére és fönntartására adta. Mikor Alarik
gótjai 410-ben Nólát is kifosztották és kínvallatással is rejtett kincsekhez
akartak jutni, ő imádkozott így: „Uram, te tudod, hol vannak az én kincseim; ne
engedd, hogy pénzért kínpadra húzzanak”. S a vad barbárok csakugyan elálltak a
kínvallatástól. A szent püspök mindenkinek mindene lett abban a nehéz időben.
Irgalma és béketűrése a gyámoltalanokkal szemben kifogyhatatlan volt; a
rakoncátlanokkal szemben is volt egy ellenállhatatlan fegyvere: hatalmas példája
és egyénisége. Érthető, a bámuló utókor legendák fényében látta dicső alakját
Vandal kalózok el akarták vinni egy szegény özvegynek egyetlen fiát. A szent
püspöknek nem telt váltságdíjra, hát önmagát adta rabságra a fiú helyett. Ott
Afrikában Genzerik király öccsének vejénél szolgált kertészként. Mikor
megüzente a király öccsének, hogy néhány nap múlva meghal, s ez az eléje hívott
rabszolgában megrettenve ráismert álmában látott bírájára, kipattant kilétének
titka és a többi rabbal nagy tisztességben hazaküldték.
431-ben fejezte be hős életét istenes halállal, közvetlenül szentmise
bemutatás után, zsoltárral ajkán. Ereklyéi 1000-ben Rómába kerültek Szent
Bertalan templomába.
Paulin mint igazán nagy ember, az alázatosság embere volt. Egy kortársa
így jellemzi: Szelíd volt mint Mózes, papi mint Áron, ártatlan mint Sámuel,
gyöngéd mint Dávid, bölcs mint Salamon, apostoli mint Péter, szerető mint
János, körültekintő mint Tamás, éleslátó mint István, buzgó mint Apollon. S
mégis maga az alázatosság volt.
Barátjának, a hazánk földjén élő Szent Nikétásnak (lásd jan. 7.)
biztatására belekezdett az Úr Krisztusról egy költeménybe. Csakhamar
abbahagyta: olyan bűnös, mint ő, nem méltó rá. Mikor másik barátja, Szent
Alipius meg akarta festetni képét a maga számára, nem engedte: „Hogyan
festethetném le magamat, miután a Teremtő kezéből kikerült isteni képmásnak
vonásait annyira eltorzítottam magamon!” Így lett az újjáalkotó Szentlélek
remeke!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése