Ferenc pápa második beszéde Genfben: A vér ökumenizmusa előrehaladásra biztat minket!
Június 21-én a genfi Ökumenikus Központ Visser‘t Hooft terme adott otthont a délutáni ökumenikus találkozónak az Egyházak Világtanácsa alapításának hetvenedik évfordulóján rendezett ünnepségen, amelyen a Szentatya is részt vett, egynapos genfi látogatása során.
Kedves
fivéreim és nővéreim!
Örülök,
hogy találkozhatunk, és köszönöm a kedves fogadtatást! Különösen is hálás
vagyok Tisztelendő Dr. Olav Fykse Tveit főtitkár és Dr. Agnes Abuom moderátor
szavaiért, és amiért meghívtak az Egyházak Ökumenikus Tanácsa alapításának
hetvenedik évfordulója alkalmából.
Biblikusan
gondolkodva a hetven év egy kerek időszakra, az isteni áldás jelére utal. De a
hetven olyan szám is, amely eszünkbe juttat két híres újszövetségi szakaszt. Az
elsőben az Úr megparancsolta, hogy bocsássunk meg egymásnak, de nem csak
hétszer, hanem „hetvenszer hétszer” (Mt 18,22). A szám nyilvánvalóan nem
mennyiségre utal, hanem minőségi horizontot nyit: nem méricskéli az
igazságosságot, hanem végtelenre tárja a mérhetetlen, korlátlanul megbocsátani
képes szeretet mércéjét. Ez a szeretet az, mely vitákban telt századok után
lehetővé teszi, hogy testvérekként együtt legyünk, egymással kiengesztelődve és
hálásan Istennek, a mi Atyánknak.
Azoknak
is köszönhető, hogy itt lehetünk, akik előttünk jártak az úton, akik a
megbocsátás útját választották, és mindent megtettek, hogy megfeleljenek az Úr
akaratának: hogy „mindnyájan egyek legyenek” (Jn 17,21). Jézus határozott
kívánsága által ösztönözve nem engedték, hogy a viták összegabalyodott csomói
féken tartsák őket, hanem volt bátorságuk messzebbre tekinteni, hinni az
egységben, és átlépni a gyanú és a félelem korlátain. Igaz, amit az egyik ókori
szerző, a hitben atyánk kijelentett: „Amennyiben a szeretetnek tényleg sikerül
legyőznie a félelmet, és az szeretetté alakul, akkor felfedezzük majd, hogy ami
megment, az épp az egység” (Nüsszai Szent Gergely: Tizenöt homília az Énekek énekéről).
Azon sok keresztény hitének, szeretetének és reményének vagyunk
kedvezményezettjei, akiknek az evangélium fegyvertelen erejével volt bátorságuk
megváltoztatni a történelem irányát, azon történelemét, amely oda vezetett,
hogy bizalmatlanok legyünk egymással, idegenkedjünk egymástól, a folyamatos
szétaprózódás ördögi spirálját követve. A Szentléleknek, az ökumenizmus
ihletőjének és vezetőjének köszönhetően az irány megváltozott, és egy annyira
új, mint ősi út jelöltetett ki eltörölhetetlenül: a kiengesztelődött közösség
útja azon testvériség látható kinyilvánulása felé, amely már most egyesíti a
keresztényeket.
A
hetvenes szám egy második evangéliumi kapcsolódási pontot is kíván. Azokra a
tanítványokra utal, akiket nyilvános működése során Jézus misszióba küldött
(vö. Lk 10,1), és akikről a keresztény keleten a liturgiában is megemlékeznek.
E tanítványok száma azoknak az ismeretlen nemzeteknek a számára utal, akiket a
Szentírás első könyve felsorol (vö. Ter 10). Mit sugall ez nekünk? Hogy a
misszió az összes népre irányul, és hogy minden tanítványnak – hogy
tanítványnak mondhassa magát – apostollá, misszionáriussá kell válnia. Az
Egyházak Ökumenikus Tanácsa annak az ökumenikus mozgalomnak az eszközeként
született, amelyet a misszióra való erős felszólítás hívott életre: hogyan
evangelizálhatnának a keresztények, ha egymás között megosztottak? Ez a sürgető
kérdés jelöli ki még mindig utunk irányát és fordítja le az Úr arra irányuló
imáját, hogy egységben legyünk, és így „a világ higgyen” (Jn 17,21).
Engedjétek
meg nekem, kedves fivéreim és nővéreim, hogy egy aggodalmamat is kifejezzem az
egység érdekében végzett munkátokért mondott, szívből jövő köszönet mellett. Ez
az aggodalom abból a benyomásból fakad, hogy az egységre törekvés és a misszió
már nem kapcsolódnak olyan szorosan egymáshoz, mint kezdetben. Pedig a missziós
megbízatást, mely több a diakóniánál és az emberi fejlődés előmozdításánál, nem
szabad sem elfelejteni, sem kiüresíteni. Önazonosságunkhoz tartozik. Az
evangélium hirdetése a föld végső határáig keresztény voltunk lényegi része.
Nyilvánvaló, hogy a misszió megvalósításának módja eltér korok és helyek
szerint, és hogy azon – sajnos elterjedt – kísértéssel ellentétben, hogy világi
logikát követve ráerőltessük magunkat másokra, emlékeznünk kell, hogy Krisztus
Egyháza vonzás által növekszik.
Miben
áll ez a vonzerő? Biztosan nem a gondolatainkban, a stratégiáinkban vagy
programjainkban: Jézus Krisztusnak nem egy megegyezésgyűjtemény révén fogunk
hinni, és Isten népe nem fokozható le egy nem kormányzati szervezet rangjára.
Nem! Az egész vonzerő abban a felséges ajándékban rejlik, mely meghódította Pál
apostolt: „Megismerni [Krisztust], feltámadásának erejét, a szenvedéseiben való
közösséget” (Fil 3,10). Ez a mi egyetlen dicsekvésünk: „Isten dicsőségének
megismerése Krisztus arcán” (2Kor 4,6), melyet az éltető Lélek adott nekünk. Ez
az a kincs, amelyet nekünk, törékeny cserépedényeknek (vö. 2Kor 4,7) fel kell
kínálnunk e szeretett és meggyötört világnak. Nem leszünk hűek a ránk bízott
küldetéshez, ha leszűkítjük ezt a kincset egy pusztán immanens, a pillanatnyi
divathoz alkalmazható humanizmus értékére. És rossz őrzői leszünk, ha csak
megőrizni akarjuk, és a földbe rejtjük, mert félünk a világ kihívásaival
szembenézni (vö. Mt 25,25).
Az,
amire valóban szükségünk van: egy új evangelizáló lendület. Olyan
népnek kell lennünk, amely megéli és megosztja az evangélium örömét, amely
dicsőíti az Urat és szolgálja a testvéreket, azzal a lelkülettel, mely ég a
vágytól, hogy a jóság és a szépség korábban nem ismert horizontjait nyissa meg
azok előtt, akik még nem kapták meg azt a kegyelmet, hogy valóban megismerjék
Jézust. Meggyőződésem, hogy ha növekszik a misszionáriusi lendület, növekedni
fog a köztünk lévő egység is. Amint a kezdeti időkben a prédikálás jelezte az
Egyház tavaszát, úgy az evangelizáció fogja jelezni egy új ökumenikus tavasz
virágzását. Mint a kezdeti időkben, gyűljünk közösen a Mester köré, az se baj,
ha szégyenkezünk állandó habozásaink miatt, és mondjuk neki Péterrel: „Uram,
kihez mennénk? Neked örök életet adó igéid vannak” (Jn 6,68).
Kedves
fivéreim és nővéreim! Személyesen kívántam részt venni a tanács évfordulójának
megünneplésén azért is, hogy hangsúlyozzam a Katolikus Egyház elkötelezettségét
az ökumenizmus ügye mellett, és hogy bátorítsam az együttműködést a tanács
tagegyházaival és az ökumenikus partnerekkel. Ennek kapcsán én is szeretnék egy
kicsit elidőzni az erre a napra választott mottónál: Járni –
imádkozni – együtt dolgozni.
Járni: igen,
de mi felé? A mondottak alapján kettős mozgást szeretnék javasolni: befelé és
kifelé. Befelé,
hogy állandóan a központ felé forduljunk, hogy szőlővesszőknek ismerjük fel
magunkat az egyetlen szőlőtőn, aki Jézus (vö. Jn 15,1–8). Nem hozunk
gyümölcsöt, ha nem segítjük egymás abban, hogy egységben maradjunk ővele. Kifelé,
a sokféle mai egzisztenciális periféria felé, hogy együtt elvigyük az
evangélium gyógyító kegyelmét a szenvedő emberiségnek. Feltehetjük magunknak a
kérdést, valóban haladunk-e előre, vagy szavakban az Úr elé visszük-e
testvéreinket, és tényleg szívünkben hordozzuk-e őket, vagy pedig távol vannak
valós érdekeinktől. Azt is megkérdezhetjük magunktól, hogy úton levésünk
visszatérés saját menetelésünkhöz vagy meggyőződéses menés a világba, hogy
odavigyük az Urat.
Imádkozni: az
imádságban sem tudunk egymagunk előrehaladni, miként az úton járásban sem, mert
Isten kegyelme ahelyett, hogy az egyén mértéke szerint szeletekre osztódna,
harmóniaszerűen terjed szét az egymást szerető hívők között. Amikor azt
mondjuk, „Mi Atyánk”, visszhangzik bennünk gyermekségünk, de az is, hogy
testvérek vagyunk. Az imádság az ökumenizmus oxigénje. Imádság nélkül a közösség
fulladozik, és nem halad előre, mert megakadályozzuk a Lélek szelét abban, hogy
előrevigye. Kérdezzük meg magunktól: mennyit imádkozunk egymásért? Az Úr
imádkozott azért, ahogy egyek legyünk. Utánozzuk-e őt?
Együtt
dolgozni: Ezzel kapcsolatban szeretném kiemelni, hogy a
Katolikus Egyház elismeri annak a munkának a különös fontosságát, amelyet a Hit
és Egyházszervezet Bizottság végez, és szeretne továbbra is hozzájárulni ahhoz,
magasan képzett teológusok részvételével. Azzal, hogy a Hit és Egyházszervezet az
Egyház közös vízióját keresi, és hogy erkölcsi és etikai kérdések vizsgálatát
végzi, az ökumenikus kihívás neuralgikus pontjait érinti. Hasonlóképpen, a
tevékeny jelenlét a Missziói és Evangelizációs Bizottságban, az együttműködés a
Vallásközi Párbeszéd és Együttműködés Hivatalával, legutóbb a békére nevelés
fontos témájáról, az ökumenikus imahét szövegeinek közös előkészítése és más
hasonló közös munkák szilárd és dicséretes együttműködés lényegi elemei.
Továbbá nagyra értékelem a Bosseyi Ökumenikus Intézet nélkülözhetetlen szerepét
pasztorális és oktatási vezetők fiatal nemzedékeinek ökumenikus képzésében sok
keresztény egyház és felekezet számára az egész világon. A Katolikus Egyház sok
év óta együttműködik ebben az oktató tevékenységben egy katolikus professzor
jelenlétével a fakultáson, és minden évben örömömre szolgál üdvözölni azoknak a
hallgatóknak a csoportját, akik tanulmányi látogatásra érkeznek Rómába.
Szeretném megemlíteni, mint az „ökumenikus egymásra találás” jó jelét, a
teremtett világgal való törődés világnapjához való növekvő csatlakozást.
Ezen
túl, a tipikusan egyházi munkának van egy jól ismert szinonimája: diakónia.
Ez az az út, amelyen a Mestert követnünk kell, aki „nem azért jött, hogy neki
szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon” (Mk 10,45). A tanács tagegyházainak
sokszínű és szorgalmas szolgálatának emblematikus kifejeződése az „igazságosság
és béke zarándoklat”. Az evangélium hitelességét teszi próbára az a mód,
ahogyan a keresztények válaszolnak mindazok kiáltására, akik a föld minden
szögletében igazságtalanul áldozatává válnak a kirekesztés tragikus
növekedésének, mely szegénységet szül és konfliktusokhoz vezet. A szegények
egyre jobban kirekesztettek, nincs kenyerük, munkájuk, jövőjük, míg a gazdagok
egyre kevesebben vannak és egyre gazdagabbak. Érezzük, hogy kérdőre von minket
a szenvedő emberek sírása, és ébredjen bennünk együttérzés, mert „a keresztény
ember programja a látó szív” (XVI. Benedek: Deus
caritas est enciklika, 31). Lássuk meg, amit konkrétan meg lehet
tenni ahelyett, hogy a lehetetlen miatt csüggednénk! Nézzünk azon sok
fivérünkre és nővérünkre is, akik a világ sok részén, kivált a Közel-Keleten,
azért szenvednek, mert keresztények! Legyünk közel hozzájuk! Arra is
emlékezzünk, hogy ökumenikus utunkat megelőzte és kísérte egy már megvalósult
ökumenizmus, a vér ökumenizmusa, mely előrehaladásra biztat minket!
Bátorítsuk
egymást annak a kísértésnek legyőzésére, hogy bizonyos kulturális paradigmákat
abszolutizáljunk és részleges érdekek magunkon való eluralkodását engedjük.
Segítsük a jó szándékú embereket, hogy nagyobb teret tudjanak adni olyan
helyzeteknek és eseményeknek, melyek az emberiség számos részét érintik, de
amelyek túlságosan kis szerepet kapnak a tömegtájékoztatásban! Nem lehetünk
érdektelenek, és nyugtalanítania kell minket, amikor egyes keresztények
közömbösnek mutatkoznak a bajban lévő emberek iránt! Még szomorúbb mindazoknak
a meggyőződése, akik azt hiszik, hogy saját javaik a feléjük irányuló
különleges isteni szeretet puszta jelei, ahelyett, hogy meghívásnak tartanák
arra, hogy az emberiség családját és a teremtett világ védelmét felelősen
szolgálják. A felebarát iránti szeretetről, minden felebarátunk iránti
szeretetről, az Úr, az emberiség irgalmas szamaritánusa (vö. Lk 10,29–37) meg
fog kérdezni minket (vö. Mt 25,31–46). Tegyük fel hát magunknak a kérdést: mit
tudunk tenni együtt? Ha egy szolgálat
lehetséges, miért nem tervezzük meg együtt és végezzük együtt, hogy
elkezdhessük megtapasztalni a szorosabb testvériséget a konkrét szeretet
gyakorlásában?
Kedves
fivéreim és nővéreim, ismét kifejezem nektek szívélyes köszönetemet. Segítsük
egymást együtt járni, imádkozni és dolgozni, hogy Isten segítségével az egység
növekedjen és a világ higgyen! Köszönöm!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése