Évközi 11. hét csütörtök
A
prófétai lelkek legjellemzőbb sajátja, hogy nem félnek a hatalmasoktól. Nem
mintha mentesek lennének a szorongástól, az átvirrasztott éjszakák sötét
riadalmától, s nem ismernék a bizonytalan jövő elnyeléssel fenyegető örvényeit.
Nem mintha nem lenne tapasztalatuk az emberi szeretet édes bilincseiről. Éppen
ellenkezőleg: ők tudják csak igazán, mibe kerül valóban szeretni, a végsőkig,
az üdvösségig menően felvállalva azt, aki mellett elkötelezték magukat. Ám
tudják azt is, hogy semmi sem menthető meg az örök életre, ami nem Istenben
van, és semmi sem igazi és valóságos, ha hazudni kényszerít. Ezért készek a
legszebb és legdrágább szeretetkapcsolatot is feláldozni, ha az igazság útján
való haladásukban akadályt jelentenek. A próféták tehát nem minden kötöttségtől
szabadulni akaró, öntörvényű agglegények, hanem Isten szerelmesei, akik magukat
feledve csak őt keresik, s minden emberi félelmen úrrá tudjanak lenni az
egyetlen és üdvös félelem, az istenfélelem által. mely világosságot,
tisztánlátást ad nekik, amellyel az ember az igazságot minden elé képes
helyezni.
Mi
is megkaptuk ugyanezt a természetfölötti életet és hitet, s ha nem elégszünk
meg azzal, hogy külsőnket csinosítsuk, izmainkat fejlesszük és tehetségünket
kamatoztassuk, hanem ezt a legfontosabb talentumunkat, az Igazság ismeretét és
a hozzá való ragaszkodást kiműveljük lelkünkben, mi is megkapjuk azt az
adományt, hogy félelem nélkül élhetünk.
Illés, Elizeus és a többi próféta példája által
serkentsd fel bennünk, Urunk, a vágyat a Neked átadott élet után, hogy
Szentlelked egyre szabadabban működjék bennünk és általunk, míg csak egészen
magával nem ragad minket az isteni szeretet misztériumának forgószele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése