Ferenc pápa: Aki megöregszik, vigyáznia kell, nehogy megkeményedjen belül!
Szeptember 26-án, szerdán délelőtt a Szentatya az előző nap befejezett apostoli útjáról számolt be az általános kihallgatásra egybegyűlt hívőknek a Szent Péter téren. Kérte, hogy imádkozzunk a Litvániában, Lettországban és Észtországban élő testvéreinkért.
Ferenc
pápa beszédének fordítását teljes egészében közöljük.
Kedves
testvéreim, jó napot kívánok!
Az
elmúlt napokban apostoli úton voltam Litvániában, Lettországban és
Észtországban, eme baltiaknak nevezett országok függetlensége centenáriumának
alkalmából. Ennek a száz évnek a felét előbb a náci, majd a szovjet megszállás
igájában élték le. Ezek a népek sokat szenvedtek, ezért az Úr különleges szeretettel
nézett le rájuk. Ebben biztos vagyok. Köszönetet mondok a három köztársasági
elnöknek, valamint a világi hatóságoknak a kitűnő fogadtatásért, amelyben
részem volt. Köszönetet mondok a püspököknek és mindazoknak, akik segítették
előkészíteni és lebonyolítani ezt az egyházi eseményt.
Látogatásomra
egy nagyon megváltozott helyzetben került sor ahhoz képest, amivel Szent II.
János Pál találkozott; ezért küldetésem az volt, hogy ezeknek a népeknek újból
az evangélium örömét és a gyengédség, az irgalmasság forradalmát hirdessem,
mert a szabadság nem elegendő ahhoz, hogy értelmet és teljességet adjon az
életnek a szeretet nélkül, mely mindig Istentől származik. Az evangélium, mely
a próbatételek idején erőt ad és vezeti a szabadságért folytatott küzdelmet, a szabadság
idején világosság az egyének, a családok, a társadalom mindennapi útja számára,
továbbá só, amely ízt ad a mindennapi életnek és megvédi azt a középszerűség és
az önzés romlottságától.
Litvániában
a katolikusok vannak többségben, míg Lettországban és Észtországban az
evangélikusok és az ortodoxok, de sokan közülük eltávolodtak a vallásos
élettől. Az a feladat áll tehát előttünk, hogy megerősítsük az összes
keresztények közötti egységet, amely már sokat fejlődött az üldöztetés kemény
időszakában. Ennek az utazásnak tehát erősen ökumenikus jellege volt, amely
alakot öltött a rigai székesegyházban tartott közös imán és a fiatalokkal való
találkozón Tallinnban.
A három
ország vezetőihez intézett beszédeimben azt emeltem ki, hogy mivel járul hozzá
ez a három ország a nemzetek közösségéhez és különösen Európához: próbákat
kiált emberi és társadalmi értékekkel. Ösztönöztem az idős és a fiatal
nemzedékek közötti párbeszédet, hogy a „gyökerekkel” való kapcsolat továbbra is
meg tudja termékenyíteni a jelent és a jövőt. Biztattam őket, hogy a
szabadságot mindig kapcsolják össze a szolidaritással és a befogadással, e
földek hagyománya szerint.
A
fiataloknak és az időseknek két sajátos találkozót szenteltünk: a fiatalokkal
Vilniusban és az idősekkel Rigában. Vilnius terén, mely tele volt fiatalokkal,
fiúkkal és lányokkal, kézzelfogható volt a litvániai látogatás mottója: „Jézus
Krisztus, a mi reményünk.” A tanúságtételek megmutatták az ima és az ének
szépségét, melyben a lélek kitárul Isten felé; valamint az örömet, mely abból
fakad, hogy szolgálunk másokat, kilépünk az „én” kerítései mögül, hogy úton
járók legyünk, akik képesek felkelni az elesések után. Az idősekkel,
Lettországban, a türelem és a remény közötti szoros kapcsolatot hangsúlyoztam.
Azok, akik kemény megpróbáltatásokon mentek keresztül, egy nép gyökérzetét
adják, melyet Isten kegyelmével meg kell őrizni, hogy az új hajtások tudjanak
[életet] meríteni belőlük, tudjanak virágozni és gyümölcsöt hozni. Annak, aki
megöregszik, vigyáznia kell, nehogy megkeményedjen belül, hanem maradjon mind
elméjében, mind szívében nyitott és gyengéd, ez pedig a Szentlélek
„életnedvével”, imádsággal és Isten igéjének hallgatásával lehetséges.
A papok,
a megszentelt személyek és a papnövendékek számára is, akikkel Litvániában
találkoztam, a remény szempontjából lényegi fontosságú volt az állhatatosság
dimenziója: ehhez pedig az kell, hogy Isten álljon életük középpontjában és
mélyen belegyökerezzenek az ő szeretetébe. Milyen tündöklő tanúságtételt adott
és ad ma is sok idős pap és szerzetes! Rágalmazták, börtönbe zárták,
elhurcolták őket, mégis szilárdak maradtak a hitben. Biztattam [a
jelenlévőket], hogy ne feledkezzenek meg róluk, őrizzék meg a vértanúk emlékét,
hogy követni tudják példájukat.
És ha
már az emléknél tartok: Vilniusban leróttam kegyeletemet a litvániai zsidó
népirtás áldozatainak emléke előtt, pontosan hetvenöt évvel a nagy gettó
bezárása után, mely a halál előszobája volt több tízezer zsidó számára.
Meglátogattam a Megszállások és Szabadságharcok Múzeumát is: imádkoztam azokban
a szobákban, ahol a rezsim ellenzőit fogva tartották, megkínozták és
kivégezték. Megrendítő látni, hova fajulhat az emberi kegyetlenség!
Gondolkodjunk el ezen!
Az évek
elmúlnak, a rezsimek távoznak, de a vilniusi Hajnal-kapu felett Mária, az
irgalmasság anyja továbbra is ott őrködik népe felett, mint a biztos remény és
a vigasz jele (vö. Lumen gentium, 68).
Az
evangélium élő jele mindig a konkrét szeretet. Ott is, ahol erősebb a
szekularizáció, Isten a szeretetnek, a gondoskodásnak, az ingyenes szolgálatnak
a nyelvén szól a szükséget szenvedőkhöz. És akkor a szívek megnyílnak, és
csodák történnek: a sivatagokban új élet fakad!
A három
eucharisztikus ünneplésen – a litván Kaunasban, a lett Aglonában és az észt
Tallinnban – Istennek az ottani földeken úton lévő, hűséges, szent népe
megújította igenjét Krisztusnak, a mi reményünknek; Máriával újította meg, aki
mindig gyermekeinek, kivált a legtöbbet szenvedőknek az anyjaként mutatkozik
meg; és választott, papi és szent népként újította meg, melynek szívében Isten
feléleszti a keresztség kegyelmét.
Imádkozzunk
Litvániában, Lettországban és Észtországban élő testvéreinkért! Köszönöm!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése