RADONESZI SZENT SZERGEJ
apát
*Rosztov
mellett, 1319 előtt. +Radonesz, Zagorszk mellett, 1392. szeptember 25.
A
14. század a Nyugat számára a középkori kultúra megérlelődését jelentette. A
kelet-európai térség számára viszont sötét korszak volt ennek az évszázadnak a
kezdete. A mongol pusztítások sebei még nem gyógyultak be. A városok templomai
és kolostorai romokban hevertek. Ám az emberek vágyódtak az imádság nyugodt
helyei után, a szomorú valóság pedig új, hatalmas ösztönzést adott az
elmélkedésre és az aszketikus élet utáni törekvésre. Ez kedvezett a remeteélet
felvirágzásának és ,,az orosz Théba'' kialakulásának.
,,A
világból való kivonulás'' legszebb emlékműve a Troica-Szergijeva- kolostor,
amelyet Radoneszi Szergej alapított a Szentháromság tiszteletére. (Ez a
szentély ma is nyitva áll az istentisztelet számára. A Moszkvától mintegy 70
kilométernyire északra fekvő hely hivatalos neve 1930 óta Zagorszk.)
Szergej
a Moszkvától északra fekvő rosztovi fejedelemség egy nemesi családjából
származott. A keresztségben a Bertalan nevet kapta. Testvérei közül az idősebb
Istvánt és a fiatalabb Pétert említi az életrajza.
Bertalan
gyermekkorában Kalita Iván nagyfejedelem a rosztovi fejedelemséget Moszkvához
csatolta. Ennek következtében a korábbi fejedelmet szolgáló nemességének sokat
kellett szenvednie. Bertalan szülei ezért áttelepültek Moszkva vidékére,
Radoneszbe.
Amikor
az idősebbik testvér, István megözvegyült, belépett a közeli hotkovói
kolostorba. Szergej már régóta remeteségbe vágyott, de meg kellett várnia, hogy
szülei is Hotkovóban találjanak otthonra. Ekkor kivonult a ,,pusztába'', és
vele ment István is. A Hotkovótól mintegy tíz kilométernyire lévő nagy
fenyőerdőben telepedtek meg egy patak partján. Fenyőfából kis kápolnát
építettek és két cellát. Ez lett a későbbi Szentháromság-kolostor magva. István
azonban hamarosan felhagyott a remeteséggel és belépett a moszkvai
Epifánia-kolostorba.
Bertalan
egyedül maradt. Mintegy húszéves korában ment a ,,pusztaságba''. Az Egyházban
ugyan mindig elevenen élt a remeteség hagyománya, de az aszketikus életnek ebbe
a formájába rendszerint csak hosszú belső előkészület és kolostori kiképzés
után vágtak bele. Bertalan magányosságát időnként megtörte egy Mitrofan nevű
idős szerzetes pap látogatása. Egy ilyen látogatás alkalmával beöltöztette az
ifjú remetét szerzetessé, és a Szergej nevet adta neki.
Szergej
nehéz körülmények között élt. A hosszú téli hónapokban a fagy és a hó, az éhség
és a vadállatok veszedelmei keményen próbára tették. Gyakran aggodalom és
rémület fogta el, s ehhez járult még kételkedése választott útja helyességében.
Sok nehézséget okozott számára a küzdelemben való tapasztalatlansága is.
Néhány
év alatt azonban megerősödött és éretté vált a küzdelemben. Akadtak olyan
férfiak, akik Isten keresésére indultak, s ezeket Szergej szeretettel fogadta,
de csak vonakodva szánta rá magát, hogy átvegye a jövevények lelki vezetését. A
fatemplomot megnagyobbították, új kunyhókat emeltek a testvéreknek, akiknek a
száma mintegy tizenkettőre nőtt.
Szergejt
pappá szentelték, és elöljáróvá nevezték ki. A hozzá csatlakozók kezdettől
fogva közösen végezték a liturgikus imádságot, egyébként azonban
remetetelepülést alkottak. Csak 1354 körül vezette be Szergej -- püspöke
tanácsára -- a szigorú regulát, és csak ekkor építettek közös ebédlőt és
nagyobb templomot.
Az
apát példát adott a testvéreknek az imádságban, a könyvek szeretetében (amelyek
közül sokat lemásoltatott) és a munkában. Fát vágott, a kertben dolgozott,
kenyeret sütött. ,,Nagy szelídséget és valódi alázatosságot tanúsított, és
mindenben Urát, Jézus Krisztust utánozta, aki azt akarta, hogy kövessék az
emberek...''.
Nem
hiányzott belőle az elöljáró atyai szigorúsága. Nem engedte meg, hogy
alamizsnát gyűjtsenek, bár a szerzeteseknek az első időkben sokat kellett
éhezniök. Erről az életrajzíró Epifániusz sok csodás dolgot jegyzett fel.
Gyakran megtörtént, hogy a testvérek csak az utolsó pillanatban menekültek meg
az éhségtől csodás módon. Ugyanez az életrajz értesít számos más természetfölötti
jelenségről is.
A
radoneszi apát nagy befolyást gyakorolt a moszkvaiak minden rétegére. Az orosz
föld sokat próbált lakossága vágyakozva figyelt fel Krisztusról szóló
üzenetére. ,,Isten nem hagyott el minket'' -- hirdette egész lénye. Már puszta
létével keresztény örömet és bizalmat öntött az emberekbe. Ismét mertek már
lélegzeni, élni és remélni.
1392. szeptember 25-én halt
meg. ,,Bár a szent sem életében, sem halála utánra semmiféle dicsőséget nem
kívánt, mégis megdicsőítette Isten nagy ereje. Eltávozásakor elébe jöttek a
menny angyalai, kinyitották számára a paradicsom kapuját, és bevezették a
vágyott boldogságba, az igazak nyugalmába, az angyalok fényességébe. Amit
mindig látni vágyott, az osztályrésze lett: a Szentháromság fényességének azt a
teljességét fogadta be, amely megilleti a böjtölőt és az aszkétát.''
(Epifániusz)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése