Ferenc pápa a holokauszt és a szovjet rezsim áldozatainak emlékműveinél imádkozott Vilniusban
A Szentatya szeptember 23-án délután ellátogatott Litvánia fővárosában az egykori gettóba, valamint a megszállásoknak és a szabadságküzdelmeknek emléket állító múzeumba.
1943.
szeptember 23-án számolták fel a vilniusi gettót a náci Németország csapatai.
Ferenc pápa éppen hetvenöt évvel a tragikus esemény után, a litván állam által
a zsidó népirtás emléknapjává nyilvánított napon járt Vilniusban, és korábban a
Kaunasban elmondott Úrangyala imádság előtt is felhívta a figyelmet a
fajgyűlölet veszélyére: „Emlékezzünk vissza azokra az időkre, és kérjük az
Urat, adja meg nekünk a megkülönböztetés ajándékát, hogy időben felfedezzük
ennek a kártékony magatartásnak, levegőnek bármely új csíráját, mely
elsorvasztja azoknak a nemzedékeknek a szívét, amelyek nem tapasztalták meg azt
a kort, és könnyen szirénénekek után futhatnak.”
„A
fájdalom és a keserűség, a pusztítás és a tehetetlenség, a kegyetlenség és az
értelmetlenség nagypéntekje volt, amelyet a litván nép átélt a szívet
megkeményítő és elvakító hatalomvágy féktelen tombolása előtt” – ezek voltak a
pápa első szavai, miután egy órát csendben, imádságban töltött az egykori
vilniusi gettóban és a múzeumban, melynek épülete a szovjet uralom idején a KGB
székhelye volt, ahol sokakat, köztük számos papot tartottak fogva, kínoztak és
gyilkoltak meg.
Ferenc pápa négy óra után érkezett meg az emlékhelyre, ahol Dalia Grybauskaité köztársasági elnök fogadta. A Szentatya elidőzött a meggyilkolt zsidók emlékműve előtt. Évekig hallgatás övezte ezt a tragédiát Litvániában, ahol sokan együttműködtek a megszállókkal, de nagyon sokan voltak azok is, akik ellenálltak. A jeruzsálemi Jad Vasem intézet 893 litván világ igaza emlékét őrzi, akik zsidókat mentettek a vészkorszakban. II. János Pál pápa huszonöt évvel ezelőtti látogatása törte meg a hallgatást, ekkor született meg a döntés, hogy felállítják az emlékművet, amelynél Ferenc pápa most elhelyezett egy csokor virágot, majd lehajtott fejjel, összekulcsolt kézzel öt percen át imádkozott elmélyülten.
A gettó
emlékművétől a pápa a megszállásoknak és a szabadságküzdelmeknek emléket állító
múzeumba ment. Elkísérte Sigitas Tamkevicius jezsuita szerzetes, Kaunas
emeritus érseke is, aki egykor ebben az épületben raboskodott. Gintaras Grušas
érsek kíséretében megnézték a cellákat, ahová azokat zárták be, akiket
rendszerellenes propagandával és az ellenállással való együttműködéssel
vádoltak meg. Sok pap és püspök volt közöttük – a rabok körülbelül húsz
százaléka –, mint a júniusban boldoggá avatott Teofilius Matulionis vértanú
érsek és a 2014-ben elhunyt Alfonsas Svarinskas lelkipásztor, aki túlélte a
börtönben elszenvedett kínzásokat, később a kényszermunkát a Gulag szibériai
táboraiban.
A róluk
készült fényképek az egykori 11-es cellában láthatóak, amelynek falai között a
9-es cellához hasonlóan a legkegyetlenebb kínzások folytak. Ma már múzeum, az
egykori fogvatartottak megmaradt tárgyait őrzi. Ferenc pápa ebben a teremben is
csendben imádkozott, és gyertyát gyújtott az áldozatok emlékére. A látogatás
végén angolul írt a vendégkönyvbe: „Ezen a helyen, amely sok ember emlékét
őrzi, akik az erőszak, a gyűlölet miatt szenvedtek, és életüket áldozták a
szabadságért és az igazságosságért, imádkoztam Istenhez, hogy adja meg a
kiengesztelődés és a béke ajándékát a litván népnek.”
Az
épület közelében állított emlékműnél több száz ember előtt a következő imádságot
mondta el a Szentatya: „A kiáltásod, Urunk, szüntelenül felhangzik, újra és
újra visszhangzik e falak között, amelyek e nép sok gyermeke szenvedéseinek
emlékét őrzik. Litvánok és más nemzetek tagjai testükben szenvedték el azoknak
a tetteit, akik a mindenhatóság vágyának önkívületében mindent az ellenőrzésük
alatt akartak tartani. A te kiáltásodban, Urunk, visszhangra talál az ártatlan
kiáltása, aki egyesül hangoddal, és az ég felé emelkedik.” Fohászkodott az
Úrhoz: „Kiáltásod tartson ébren minket! Kiáltásod, Urunk, szabadítson meg
minket attól a lelki betegségtől, amely mindig kísért minket mint népeket:
megfeledkezni atyáinkról, arról, amit megéltek és megszenvedtek. Add, hogy
kiáltásodból és sokat szenvedett atyáink életéből bátorságot merítsünk ahhoz,
hogy elkötelezetten munkálkodjunk a jelenben és a jövőben; hogy ez a kiáltás
ösztönzést adjon ahhoz, hogy ne a pillanatnyi áramlatokhoz, a leegyszerűsítő
szólamokhoz és ne azokhoz a próbálkozásokhoz igazodjunk, amelyek meg akarják
nyirbálni vagy el akarják venni bármely ember méltóságát, amellyel Te ruháztad
fel.”
Ferenc
pápa végül azt kívánta, hogy „Litvánia legyen a remény világítótornya. Legyen a
fáradhatatlan emlékezet földje, amely megújítja elkötelezettségét minden
igazságtalanság ellen. Amely kreatív erőfeszítéseket tesz minden ember,
különösen a legvédtelenebbek és leggyengébbek jogainak védelméért. Legyen a
különbözőségek kiengesztelődésének és harmóniájának tanítómestere!”
„Urunk,
ne engedd, hogy süketek maradjunk mindazok kiáltása előtt, akik ma az ég felé
emelik hangjukat” – zárta imádságát a pápa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése