Ferenc pápa a fiataloknak Vilniusban: Az élet nem videójáték és nem labirintus!
Szeptember 22-én este a Szentatya a litván fiatalokkal találkozott a vilniusi székesegyház előtti téren. Az énekekkel és tánccal kísért találkozón először egy lány és egy fiú tanúságtétele hangzott el, ezt követően mondta el beszédét a pápa, melynek magyar fordítását teljes egészében közöljük.
Szép
estét mindnyájatoknak!
Köszönöm,
Monika és Jonas, tanúságtételeteket! Barátként fogadtam, mintha együtt ülnénk
egy bárban, mesélnénk egymásnak életünk dolgait, söröznénk vagy épp girát
[sötét rozsból készült alacsony alkoholtartalmú üdítő] kortyolgatnánk, miután
megnéztünk egy előadást a „Jaunimo teatras”-ban [ifjúsági színház].
A ti
életetek azonban nem színpadi mű, hanem valóságos, konkrét mű, miként
valamennyiünké, akik itt vagyunk, ezen a két folyó által körülvett, szép téren.
És talán mindez majd segít benneteket újraértelmezni életeteket, és felfedezni
benne Isten áthaladását… Mert Isten mindig áthalad életünkön! Mindig! Egy nagy
filozófus azt mondta: „Félek, amikor Isten áthalad. Attól félek, hogy nem
veszem észre!”
Mint ez
a székesegyház, ti is megtapasztaltatok olyan eseményeket, amelyek összetörtek
benneteket, tűzvészeket, melyek után nem sok reményetek maradt újrakezdeni. Ez
a templom többször is tűz martalékévá vált, összedőlt, mégis mindig voltak
olyanok, akik úgy döntöttek, hogy újraépítik, akik nem engedték, hogy a
nehézségek legyőzzék őket, akik nem adták meg magukat. Van egy szép alpesi
ének, mely így szól: „A felfelé haladás művészetének nem az a titka, hogy nem
esünk el, hanem az, hogy nem maradunk a földön.” Mindig újrakezdeni, így kell
felfelé haladni. Mint ez a székesegyház. Hazátok szabadsága is azoknak köszönhető,
akik nem engedték, hogy hogy legyőzze őket a rémület vagy a sorscsapás. Az
élet, apukád állapota és halála, Monika, a betegséged, Jonas, elpusztíthatott
volna benneteket… Ti mégis itt vagytok, hogy hívő hozzáállással megosszátok
velünk tapasztalatotokat, mi pedig felfedezzük, hogy Isten megadta nektek a
kegyelmet a nehézségek elviseléséhez, a felkeléshez, a továbbhaladáshoz az
életben.
Azt
kérdezem magamtól: hogyan áradhatott belétek Istennek ez a kegyelme? Biztos nem
a semmiből, nem varázsütésre, az élet nem varázspálcával működik! Olyan emberek
révén történhetett ez, akik keresztezték életutatokat, jó emberek révén, akik
táplálták hittapasztalatotokat. Az életben mindig adódnak olyan emberek, akik
kinyújtják felénk kezüket, és segítenek talpra állni. Monika, a nagymamád, az
édesanyád és a ferences plébánia olyanok voltak számodra, mint ennek a két
folyónak az egybefolyása: ahogyan a Vilnia egyesül a Nerisszel, úgy
kapcsolódtál te is, úgy engedted, hogy ez a kegyelmi folyam vigyen téged. Mert
az Úr úgy ment meg, hogy egy nép részévé tesz bennünket. Az Úr úgy ment meg,
hogy egy nép részévé tesz bennünket! Egy népbe illeszt bennünket, és
identitásunkat végeredményben a néphez való tartozásunk adja majd meg. Senki
sem mondhatja: „Én egyedül is megmenekülök”, hiszen mindnyájan kapcsolódunk
egymáshoz, mindnyájan „hálózatban” vagyunk. Isten ebbe a kapcsolati dinamikába
akart belépni, és közösségben vonz magához bennünket, megadja életünknek az
identitás és a hovatartozás teljes értelmét (vö. Gaudete et exsultate apostoli
buzdítás, 6). Te is, Jonas, másokban, a feleségedben és az esküvőtök napján
kimondott ígéretedben találtad meg a motívumot ahhoz, hogy továbbmenj, harcolj
és élj. Ne engedjétek, hogy a világ elhitesse veletek, hogy jobb egyedül járni!
Egyedül sosem ér célba az ember. Persze elérhetsz sikert az életben, de szeretet
nélkül, társak nélkül, néphez tartozás nélkül, az együtt kockáztatás gyönyörű
tapasztalata nélkül. Nem lehet egyedül menni. Ne engedjetek annak a
kísértésnek, hogy magatokra összpontosítsatok, hogy önzővé váljatok, vagy
felszínessé váljatok, amikor fájdalommal, nehézségekkel vagy múló sikerrel
találkoztok. Mondjuk ki újra magunkban, hogy „ami a másikkal történik, az velem
történik”, ússzunk szemben az árral, ne engedjünk az elszigetelő
individualizmusnak, mely magunk körül forgóvá tesz bennünket, kérkedővé,
olyanná, hogy csak saját imidzsünkkel és jólétünkkel törődjünk. Imidzsünkkel
törődni, vagyis a kinézetünkért aggódni. Csúnya a tükör előtt forgó élet,
csúnya! Viszont szép a másokkal, a családban, a barátokkal, a népemmel együtt
vívott harcban élt élet… Így szép az élet!
Keresztények
vagyunk, és az életszentséget tűzzük célul magunk elé. Úgy törekedjetek az
életszentségre, hogy találkoztok másokkal, szeretetközösségben vagytok a többi
emberrel, és odafigyeltek szükségleteikre (vö. ugyanott, 146). Igazi identitásunk
megkívánja, hogy egy néphez tartozzunk. Nem léteznek „laboratóriumban”
készített identitások, nem léteznek, sem „desztillált” identitások, „fajtiszta
identitások”: ilyenek nem léteznek. Az együtt haladás, az együtt harcolás, az
együtt szeretés identitása létezik. A családhoz, egy néphez tartozás identitása
létezik. Az az identitás létezik, amely szeretetet, gyengédséget, másokkal való
törődést… ad neked. Az az identitás létezik, amely erőt ad, hogy harcolj,
ugyanakkor gyengédséget, hogy simogass. Valamennyien ismerjük a néphez tartozás
szépségét, fáradtságát – jó dolog, ha a fiatalok elfáradnak, mert az annak a
jele, hogy dolgoznak –, és sok esetben a néphez tartozás fájdalmát is: ti
ismeritek ezeket. Ebben gyökerezik a mi identitásunk, nem vagyunk gyökértelen
emberek. Nem vagyunk gyökértelen emberek!
Mindketten
utaltatok a kórusban való jelenlétre, a családi imára, a misére, a katekézisre,
és a rászorulók segítésére is; hatalmas fegyverek ezek, melyeket az Úr nekünk
ad. Az ima
és az ének, hogy ne zárkózzunk ennek a világnak az immanenciájába:
Istenre szomjazva kiléptetek önmagatokból, és Isten szemével tudtátok szemlélni
azt, ami a szívetekben történt (vö. ugyanott, 147); amikor zenéltek,
megnyíltok a befogadó hallgatásra és benső világotokra, és így engeditek, hogy
érzékenységetek megszólítódjon, s ez mindig jó alakalom a megkülönböztetésre
(vö. Ifjúsággal foglalkozó szinódus: Instrumentum laboris, 162).
Nyilvánvalóan megélhetitek az imát „lelki küzdelemként”, de benne sajátítjuk el
a Szentlélek meghallását, az idők jeleinek felismerését, és benne találunk
erőre, hogy folytassuk az evangélium hirdetését. Milyen más módon harcolhatnánk
a csüggedés ellen, mely megkísért bennünket saját nehézségeink, mások
problémái, a világ szörnyűségei láttán? Hogyan érhetnénk el ima nélkül, hogy ne
higgyük, hogy minden tőlünk függ, hogy egyedül kell szembenéznünk a bajokkal?
„Jézus és én: abszolút többség!” Ne felejtsük el, ezt egy szent, Szent Alberto
Hurtado mondta. A Jézussal, az ő szavával, az Oltáriszentséggel való találkozás
emlékeztet bennünket, hogy nem számít, mennyire erős az ellenfél, nem számít,
hogy a „Žalgiris Kaunas” vagy a „Vilnius Rytas” az első [a fiatalok nevetnek,
tapsolnak]… Ha már itt tartunk, melyik áll az első helyen? [A pápa nevet, a
fiatalok is nevetnek.] Nem számít, melyik az első, nem számít az eredmény, csak
az, hogy az Úr velünk legyen!
Nektek
is támaszt jelentett az életben az a tapasztalat, hogy segítetek másoknak,
annak felfedezése, hogy élnek közelünkben olyanok, akik rosszul vannak, sokkal
rosszabbul, mint mi. Monika, elmesélted nekünk, hogy fogyatékkal élő
gyermekekkel dolgoztál. Ha látjuk mások törékenységét, az a valóságba helyez
bennünket, meggátolja, hogy saját sebeinket nyalogassuk. Csúnya dolog
panaszkodva élni, csúnya! Csúnya dolog sebeinket nyalogatva élni! Milyen sok
fiatal van, aki elhagyja hazáját, mert nincs munkalehetőség! Milyen sok fiatal
válik depresszió, alkohol és drog áldozatává! Ti jól tudjátok. Milyen sok idős
ember van, aki magányos, senkivel sem tudja megosztani a jelent, és abban a
félelemben él, hogy visszatér a múlt! Ti, fiatalok, képesek vagytok válaszolni
ezekre a kihívásokra jelenlétetekkel, az egymással és a másokkal való
találkozással. Jézus arra hív, hogy lépjünk ki magunkból, és vállaljuk fel,
hogy „szemtől szemben” találkozzunk másokkal. Igaz, hogy a hit Jézusban sokszor
megkívánja a hívő ugrást a sötétbe, és ez félelmet kelt. Máskor arra késztet,
hogy megkérdőjelezzük magunkat, hogy kilépjünk sémáinkból, és ez szenvedést
okozhat nekünk, elbátortalanodhatunk. De ti csak legyetek bátrak! Jézus
követése egy lelkesítő kaland, mely jelentéssel tölti meg életünket,
megérezteti velünk, hogy egy olyan közösség része vagyunk, amely bátorít
bennünket, kísér bennünket, kísér a szolgálatban. Kedves fiatalok, érdemes
követni Krisztust, érdemes! Ne féljünk részt venni a forradalomban, amelyre ő
hív bennünket: a gyengéd szeretet forradalmában (vö. Evangelii
gaudium apostoli buzdítás, 88)!
Ha az
élet színpadi mű vagy videojáték lenne, pontos időkeretek közé lenne szorítva,
kezdettel és véggel, amikor legördül a függöny vagy valaki megnyeri a játékot.
Az életet azonban más idővel mérik, nem a színház vagy a videojáték idejével;
az életet Isten szívéhez kapcsolódó időkkel játsszuk; időnként előrelépünk,
máskor visszafelé haladunk, próbálkozunk ezzel-azzal az úttal, változtatunk…
Úgy tűnik, a döntésképtelenség abból a félelemből születik, hogy legördül a
függöny, vagy hogy az időmérő kizár bennünket a játékból és nem enged magasabb
játékszintre lépni. Az élet ezzel szemben mindig úton levés, az élet úton van,
nem áll meg; az életben mindig úton vagyunk, keressük a helyes irányt, és nem
félünk, hogy vissza kellene térnünk, ha hibáztunk. A legveszélyesebb az, ha az
utat összekeverjük egy labirintussal: csak kerülgetjük az életet, önmagunk
körül forgunk anélkül, hogy rálépnénk az előrevivő útra. Kérlek benneteket, ne
a labirintus fiataljai legyetek, amelyből nehéz kikecmeregni, hanem úton járó
fiatalok! Semmi labirintus: úton járás!
Ne
féljetek Jézus mellett dönteni, ne féljetek azonosulni az ő ügyével, az
evangélium, az emberiség, a konkrét emberek ügyével! Mert ő sosem száll ki
életetek hajójából, mindig ott áll majd útkereszteződésinknél, és sosem hagy
fel azzal, hogy újjáépítsen bennünket, még ha mi időnként neki fogunk is
önmagunk lebontásához. Jézus nagylelkűen hosszú időket ajándékoz nekünk, ahol
van tér a bukásokra, ahol senkinek sem kell emigrálnia, mert van hely
mindenkinek. Sokan akarják majd elfoglalni szíveteket, elárasztani konkollyal
vágyaitok szántóföldjét, de végül, ha odaadjuk életünket az Úrnak, mindig a jó
mag győz! Tanúságtételetekben, Monika és Jonas, a nagymamáról, az anyukáról
beszéltetek… Azt szeretném mondani nektek – és legyetek nyugodtak, ezzel
befejezem! –, hogy ne feledkezzetek el népetek gyökereiről! Gondoljatok a múltra,
beszéljetek az idősekkel: nem unalmas az öregekkel beszélni! Keressétek fel az
időseket, kérjétek meg őket, hogy meséljenek népetek gyökereiről, az örömökről,
a szenvedésekről, az értékekről! Így, ha merítetek a gyökerekből, előre
tudjátok vinni népeteket, népetek történelmét egy gazdagabb termés felé. Kedves
fiatalok, ha nagy és szabad népet akartok, akkor szívjátok magatokba népetek
emlékezetét, és építsétek tovább azt!
Hálásan
köszönöm!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése